Idézetek az igaz szerelemről
Attól tartok, téged akarlak szeretni. Így döntöttem. És miért ne lehetne villámcsapásszerűen beleszeretni valakibe? Sokkal időigényesebb, hogy kiábránduljunk belőle.
Végre rájöttem, hogy az ezerarcú szerelem erre is jó: csillapítja a fájdalmat, átoltja a szeretetet.
A szerelem személyt cserélt. Eddig is vaktában választott, ezúttal sem tett másként. Őt nem érdekli, ha tiltakozom, ha nem akarom, hogy megismétlődjék a korábbi veszteség. Mint valami tömény idegbaj (...), nekem ugrott, és levitt kétvállra.
A mohó férfifantázia (ha van, s ha már nagyon hiányol valami szívmelengetőt) arra is képes, hogy lelket leheljen egy búgócsigába. Lelket kölcsönöz neki és beleszeret. Annak rendje és módja szerint.
Olykor csak a Kedves hangja a fontos. Csak meséljen, meséljen, meséljen, csak hallhasd a hangját. Mert számodra az ő hangja a legcsodálatosabb hangszer, és ha beszél, az minden dallam közül a legszebb. Mert megnyugtat. Hallgatod, hallgatod, és teljesen elvarázsol. És ezt a hangot nem csak a füleddel hallod, hanem a lelkeddel is.
A szerelem (...) nemcsak az ágy, s ami és aki az ággyal összetartozik, hanem a keresés, a várakozás, a reménykedés pillanatai, melyek egymás felé taszítanak két embert.
A csalogány minden este eljött, hogy isteni szerelemért esdjen, de jóllehet a rózsa megrezdült dalára, bezárta szirmát. Virág és madár, két fajta, amely nem keveredhet. A rózsa azonban le tudta győzni a félelmét, s a tiltott, egyszeri nászból született a piros rózsa, amit Allah szándéka szerint sosem ismert volna meg a világ.
Mégis szerelem volt, igen! Víz, fény szakadó szívverése - mit kidobogtam, kidobogtál, ami nincs még és ami volt már, igen és nem. Mégis és mégse.
Miért mondják: szerelmes? Azt kellene mondani: megszállott. Az ördög csak kivételesen száll meg valakit, általában nők háborítják meg az embert. Mindenki elveszti miattuk egy időre önmagát. A szép asszonynál nincs nagyobb boszorkány. A szerelem igazi neve: fogság.
Mint a vízben egyik orca a másikat megmutatja, úgy egyik embernek szíve a másikat.
Azt gondolta, rajta nem fog a szerelem. De tévedett. Az a tudat, hogy ő is ugyanúgy képes szeretni, mint bármelyik halandó, rettegéssel töltötte el. Teljesen más sínre terelte az életét.
Négy éve még, november tetején így, a madárlátta lány karolta nyakam, aki asszonyom ma és dolgos, gondlátta szeretőm már.
Az a legcsodálatosabb, hogy minden virág különleges kapcsolatot alakít ki az őt beporzó rovarral. Minden egyes orchidea a formájával vonz magához egy bizonyos rovart. A párját. A lelki társát. Az semmi mást nem akar, csak párzani vele. Mikor a rovar elszáll, és egy újabb lelki társ virággal párzik, beporozza azt. Sem a virág, sem a rovar nem foghatja fel párzásuk jelentőségét. Honnan is tudhatnák, hogy az ő szerelmük az életet terjeszti. Így van. Csak teszik, amit kell, és közben valami hatalmas és csodálatos dolog történik. Megmutatják nekünk, hogyan éljünk. Hogy az ember egyetlen paramétere a szíve. Ha meglátja a maga virágját, semmi nem állhat az útjába.
Ébressz fel engem legbelül, Hadd higgyem újra szentül, Nem kell, hogy gyűlöljem magam. Köztünk, de mégis kívül, Hadd üvöltsem nekik hírül, Hogy nekem újra társam van.
Időbe telik megtalálni azt az egyet, aki éppannyira érdekes számomra, mint én az ő számára.