Idézetek az igaz szerelemről
Ha elfogadják szerelmedet, ha karok tárulnak feléd, akkor imádkozz Istenhez, hogy óvja meg ezt a szerelmet a romlástól, mert féltem a túlságosan boldog szíveket.
Én nem hiszek azokban a tévémesékben, amikor két ember találkozik, és egy pillanat alatt megszeretik egymást, mindketten szabadok és lelkesek, és egyiküknek sincsenek előzetes kételyei és aggályai.
Mára a romantika nem más, mint antik rom.
Azonnal eltávolodott tőlem, ha kimutattam, mit érzek iránta, mintha nem mert volna hinni benne, hogy joga van a boldogsághoz. Emlékszem, néha úgy tűnt, jobban szeret, ha elhanyagolom, ilyenkor szerelmesebbnek látszott. De amint viszontszerettem, elhúzódott.
A szerelem mellett mindenféleképpen barátságnak is kell lennie, mert különben a dolog nem működik. Addig nem tudok szerelmes lenni, amíg nem ismerem a másikat, mert a saját megítélésem alapján, számomra kell értékesnek lennie az embernek. Csak így lehet valakibe szerelmes az ember, vagy szeretheti meg.
Mi, emberek, hamar eltelünk a szerelemmel. Nem kérünk semmiből, amit túlzottan nagy adagban tálalnak. Tényleg ilyen banálisak lennénk?
A férfi attól nő a leginkább önmaga fölé, ha egy nő azt mondja neki, szereti. És még ha hazudik is, a férfi egy része mindig hálás lesz ezért, és némi szeretetet érez a nő iránt.
Ahogy az álom jő, isten tudja, honnan, s rátapad a szemhéjakra, ahogy a mámor kezdődik, úgy jő a szerelem, váratlanul, nesztelenül; se nem lép, se nem röpül, csak valahogy ott van.
Egy hétig azzal gyötörtem magam, hogy kiszorítsam az életemből. Esztelen kis tyúk voltam, egy hétig kínlódtam, ahelyett, hogy megértettem volna őt, és egy pillanat alatt megbocsátottam volna neki.
Nincs tartósabb és csalókább valami a gyerekszerelemnél.
El kellene eresztenem magam, mint az úszó a folyó tetején, hadd vigyen, amerre akar, hadd legyen úgy, ahogy a körülmények formálják a dolgaimat... De én nem vagyok jó úszó ilyen folyóban. Csak a gyakorlott, rutinos úszók engedhetik el magukat. Nekem nincs rutinom. Én mindig becsületes akartam lenni. Nekem ne legyen játékszer az az érzés, amit szerelemnek neveznek!
Minden bizonytalanná vált körülöttük a sötétben. Csak álltak, egymáshoz simulva, mintegy féltve őrizve egymást, s érezték, hogy körülöttük mozdulatlanná torpan az idő, jótékony anyaggá merevül a sötétség, s átöleli őket oltalmazva, kedvesen, barátságosan.
Így jön a szerelem? Minden nagy megrázkódtatás nélkül? Halkan, alig észrevehetően, csak egy kicsit nyugtalanítóan, mint a csillagok, amelyekről nem lehet tudni, hogy az estének melyik percében gyulladnak ki az égen?
Félek a világtól. Attól, hogy valaki megfoszt tőled. Félek magamtól, hogy majd hagyom, hogy az esetleges boldogságodban bízva átnyújtalak másnak, hogy te abban hiszel, hogy nem tehetsz boldoggá, én meg abban, hogy erre éppen én nem leszek képes. Jobban félek tőled, mint hinnéd, hogy majd elrontom, hogy összetöröm, hogy megsértelek és elhagysz. Hogy majd egyetlenegyszer nem értesz meg, én pedig megrémülök.
Tudom, mit gondol. Hogy ez csak egy ostoba nyári románc volt. De nem. És félek, hogy soha többé senkit nem fogok úgy szeretni, mint ahogy őt szerettem. Butaságnak tűnik. Mindenki ezt mondja. Lehet, hogy igazuk is van. Nem tudom. Még mindig olyan fiatal vagyok. De nem érzem magam annak. Mintha csak egyetlen esélyem lett volna a boldogságra, és azt elszalasztottam volna.
Facebook
Pinterest