Javier Marías

Vannak körülmények, amelyek közt nem lehet törvényesen eljárni, vagy engedélyt kérni minden kezdeményezéshez. Ha az ellenség sem teszi, akkor a szabályokhoz ragaszkodó vesztésre van ítélve. Háborúban ez évszázadok óta így van. A "háborús bűnök" modern fogalma nevetséges és ostoba, mert a háború elsősorban bűncselekmények sorozata minden fronton az elsőtől az utolsó napig. Kettő közül kell választani: vagy nincs menekvés, vagy készen kell állni minden bűncselekmény elkövetésére, ami adódik, és ami hozzásegíthet a győzelemhez.

Sok nő panaszkodik, hogy epekedve, vagy ahogy manapság mondják "élvezeti cikként" néznek rá, és szinte senki sem ismeri be, milyen bántó, hogy azt ne mondjuk, megalázó, lehangoló és csüggesztő, ha valakire sosem néznek így.

A másikról mindig csak elképzelhetünk dolgokat. Sosem tudhatjuk biztosan, még azt sem, hogy a legforróbb vallomás igaz-e, vagy csak színjáték vagy megszokás, hogy valóban úgy érzi-e, vagy csak tudja, hogy úgy kellene éreznie, és kész azt állítani.

Át kell lépni egy határt, amelyen át nincs visszaút, hogy megértsük és megbánjuk, hogy vissza akarjunk lépni és beismerjük, hogy elszúrtuk; el kell követnünk a hibát ahhoz, hogy bebizonyosodjék, hiba volt, és akkor már hiába akarunk kihátrálni, túl késő ahhoz, hogy sértetlenül, rombolás nélkül sikerüljön.

"Halunk a halókkal: Nézd, távoznak, és mi velük megyünk. Megszületünk a halottakkal: Nézd, visszatérnek és minket is magukkal hoznak." (...) Valóban velük megyünk, legalábbis az első pillanatokban. Velük akarunk tartani, követni őket az úton abba a másik dimenzióba, ami már a múlt; érezzük, hogy elhagynak, hogy más kaland felé indulnak, mi pedig magunkra maradunk a sötétbe boruló úton, amely már nem az övék, amelyről már letértek; és mivel nem tudunk vagy nem merünk velük tartani, újra megszületünk, és tipegve járni kezdünk; mindannyiszor újjászületünk, valahányszor túléljük egy szerettünket, valahányszor kínzó veszteség ér, ami azonban nem tud magával rántani bennünket a tenger torkába, amely elnyelte a hozzánk közel állót.

A béke sajnos mindig csupán látszólagos és átmeneti, végül is csupán színjáték. A világ természetes állapota a háború. Gyakran nyíltan folyik, máskor látens, közvetett módon, vagy csupán elodázzák. Az emberiség jelentős hányada mindig ártani próbál másoknak, vagy el akar venni tőlük valamit, a harag és a széthúzás uralma állandósult, ha pedig éppen nem uralkodnak, készülődnek és lesben állnak. Ha nincs háború, van háborús fenyegetés.

A háborúban, az országoknak ebben az elhúzódó, halálosan komoly, véres és minden komikumot nélkülöző karneváljában az emberek szabad kezet kapnak a szabotázsra, az árulásra, a csalásra, a csapdaállításra, az érzelmek mellőzésére, a gátlástalanságra és a gyilkolásra, sőt a legkiválóbbakat, a legokosabbakat, a legügyesebbeket és legtehetségesebbeket biztatják is erre, és kiképzéssel edzik meg a jellemüket.

Teljes bizonyosságban élni unalmas.

A föld lakóinak többsége minden gond nélkül teszi: megkezd egy-egy új napot, aztán nézi, milyen ívet ír le, amíg véget ér. Ilyenkor azt képzelik, hogy lezárul valami, hogy ott egy szünet, hogy az elalvás választó- vagy határvonalat jelöl, pedig nincs ilyen: az idő tovább múlik és munkálkodik, nemcsak a testünkön, hanem a tudatunkon is; az idő számára mindegy, hogy mélyen alszunk vagy éberen virrasztunk, hogy álmatlanul forgolódunk vagy önkéntelenül is lecsukódik a szemünk.

Hogyan ne ismerném ma a holnapi arcodat, az arcot, amely már ott van, vagy most kovácsolódik az arc alatt, amit felém mutatsz, vagy a maszk alatt, amit viselsz, és amit majd csak akkor mutatsz meg nekem, amikor a legkevésbé számítok rá?

Ha az ember sokáig vágyik valamire, egy idő után már nagyon nehéz nem vágyni rá; úgy értem, ráébredni és elfogadni, hogy már nem arra vágyunk, hanem másvalamit szeretnénk.

Az ember ilyennek vagy olyannak ítél valakit, azután pont az ellentétét látja meg benne. Eleinte szeret, majd a végén meggyűlöl valakit; vagy kezdetben közömbös iránta, később pedig már imádja. Sosem lehetünk biztosak benne, ki vagy mi lesz létfontosságú a számunkra, sem abban, hogy kinek vagy minek tulajdonítunk majd jelentőséget. Meggyőződéseink mulandóak és ingatagok, még azok is, amelyeket a legszilárdabbaknak vélünk. Akár az érzelmeink. Nem szabadna bíznunk magunkban.

Úgy telik el az életünk, hogy időről időre elfelejtjük saját magunkat: eltemetjük azt, akik voltunk. Egy idő után mindannyian kimondhatatlanul belefáradunk abba, amik vagyunk, és amik voltunk.