Idézetek az igaz szerelemről
Az elképzelésed szerint a szerelemben a szerelmesek feloldódnak egymásban. Igen, vannak pillanatok, amikor feloldódsz - de épp ez a szépsége az életnek és minden létező dolognak: hogy amikor a szerelmesek egymásba olvadnak, ugyanezekben a pillanatokban nagyon tudatossá, nagyon éberré is válnak. Ez a feloldódás nem a részeg ember feloldódása, ez nem egy öntudatlan feloldódás. Ez nagy tudatossággal, éber tudattal jár együtt. Egyrészről felolvadnak - másrészről pedig első ízben bepillantást kapnak egyedüllétük végtelen szépségébe. Mindig a másik határozza meg őket, az egyedüllétüket, és ők határozzák meg a másikat. És ezért hálásak egymásnak. A másiknak köszönhetik, hogy megláthatták saját magukat, eredeti arcukat; a másikból egy tükör lett, mely őket tükrözi vissza. Két szerelmes mindig tükör egymás számára. A szerelem eredeti arcod tudatára ébreszt.
Az első gondolat az, hogy amikor az ember beleszeret valakibe, akkor tulajdonképpen azon jó és rossz tulajdonságaiba szeret bele, amik a saját származási családjában el vannak nyomva. Ezek a tulajdonságok a rózsaszín ködön át csodálatosnak tűnnek. Ezek köztünk különbségek. Ő ilyen, én meg olyan vagyok. Pont azért vonzódom hozzá, mert az, amilyen ő, belőlem hiányzik. Később azonban ez a tulajdonság elkezd ijeszteni, taszítani, irritálni. A fő gondolat az, hogy a társunk épp azokra a tulajdonságokra tereli a figyelmünket, amelyekben mi magunk nem vagyunk eléggé kidolgozva. Ha ezeket a tulajdonságoktól, értékektől magunkban rettegünk, elutasítjuk, akkor később az ilyen tulajdonságokkal bíró párunkat is el fogjuk utasítani.
Ha egyszer szerelmes az ember, akkor már mindegy, olyan lesz, mint a talp: ha vízbe áztatjuk, kedvünk szerint hajlíthatjuk.
Szeretni szükségszerű, a szerelem mégis a legteljesíthetetlenebb parancs, mert ha beteljesíted, feloldódsz és eltűnsz benne, mint cukor a forró teában.
Erőtlen leszek én mindig a maga szemétől. De maga is éntőlem. Amikor először láttuk meg egymást... Úgy szédültünk meg egymástól, hogy védekezni se volt időnk ellene. Rajtunk ütött a szédülés, mint egy őrszemen az ellenség.
A csábítás (...) kétségkívül sok ezer éves bűncselekmény, bár olyan ősi hagyományai természetesen nincsenek, mint az emberölésnek.
A nagy szerelmekben az a csodálatos, hogy a szenvedély ahhoz hasonlatossá alakít bennünket, aki a vágyunk tárgya. Nem azért szeretem, mert olyan akarok lenni, mint ő, hanem mert arra vágyom, hogy kiegészítsen.
Az a részünk, amelyik szégyelli a lelkesedést, elpusztítja a szerelmest. Az a részünk, amely szégyelli a testi élvezeteket, a szerelmes ellenpólusa. Az a részünk, amelyik a szerelmes, azzal számol, hogy érik meglepetések, és hogy rátalál valamire, ami jó, és aminek van értelme. Tud csodálkozni. Ő az örök fiú, a puer aeternus, aki ragyogó gyermekszemekkel néz mindent. Ha tompává válik a tekintet, mert már semmit nem vár az ember, akkor a szerelmes elveszett.
A szerelmes az a részünk, amelyik vállalja azt a kockázatot, hogy függővé váljék. Aki egész életében távolságtartó marad, mert tudja, hogy szenvedni fog, ha függővé teszi magát, az nem szerelmes. A szerelmes nem fél attól, hogy magára vegye ezt a fájdalmat.
Nagyon kérlek, őrizd meg magadban a pillantásodat, amelyik csak engem, és csakis engem látott, és körös-körül minden más megszűnt a számára. (...) Bánj vele takarékosan, ne pazarold el másokra.
Él egy legenda a makacs hetedik hullámról. Az első hat kiszámítható és kiegyensúlyozott. Meghatározzák egymást, építenek egymásra, nem okoznak meglepetést. (...) De vigyázat, jön a hetedik hullám! Ez kiszámíthatatlan. Sokáig fel sem tűnik, benne van az unalmas végjátékban, igazodik az előtte kifutó hullámokhoz. De néha kitör. Mindig csak ő, mindig csak a hetedik hullám. Mert gondtalan, gyanútlan, lázadó, mindent elsöprő, mindent újjáalakító. Számára nincs azelőtt, számára csak a most van. Ami után minden más lesz. Hogy jobb-e vagy rosszabb? Azt csak azok tudják, akiket elragadott magával, akiknek volt bátorságuk szembemenni vele, engedni, hogy a bűvkörébe vonja őket.
A bennünk levő szerelmes a jót, az igazat és a szépet keresi; és ezt tudja élvezni önmagáért. Az a képesség ez, hogy valaki tud örülni mindennek, és nem azért, mert hoznak nekem valamit a dolgok, hanem mert léteznek. Ha észrevesszük, hogy mosolygunk, ha látunk valamit, akkor ez olyankor a bennünk levő szerelmes. Nézünk egy kis állatot, és boldogok vagyunk, mert az van. Miért alkotta meg Isten ezt a furcsa állatkát? Egyszerűen van, gratis, anélkül, hogy szükséges lenne. És éppen ezért csodálatos. A szerelmes keresi, hogyan fejezhetné ezt ki. Komponál, muzsikál, táncol, verset ír, csókol és ízlel.
Az a szerelmes, aki egészen a jelenben, az itt és most-ban él. Mindössze a jelen az övé, és ő élvezi. A jelen - szemlélődő jelenlét. Itt van minden, amire szükségem van. Miért kellene mindig elöl járnom és a jövővel törődnöm? A szerelmes a jelen élvezője, aki az isteni nektárt kihörpinti mindenből, ami van.
Ha egy szerelmi kapcsolat nem visz közelebb önmagamhoz, ha ebben a kapcsolatban nem segítem közelebb a társamat önmagához, akkor ez a szerelem - tűnjék bármily biztosnak és szenvedélyesnek - nem lehet igazi.
A szerelem az, amikor a másikat önmagadnál is jobban szereted. Amikor az ő élete sokkal többet jelent, mint a sajátod.
Facebook
Pinterest