Idézetek az érzelmekről
Az érzéseink nem önfenntartóak. Szükségünk van energiára. Tápanyagra. Éltető vérre. Figyelemre. Egész lényünket eluralhatja a rosszkedv - és észre sem vesszük, hogy ezt mi magunk tápláljuk. De egy hirtelen jó hír kiránthat a mocsárból. Egy levél. Egy jó szó. Bár az utóbbi kevés hozzá, mert valójában szeretünk a rosszkedv mocsarában henteregni - van abban valami kéj is. Van bennünk egy öntudatlan, lomha víziló, aki nem szívesen mászik ki a napfényes partra. Ezért - figyeld meg - egy baráti jó szó, bölcs tanács, esetleg egy szeretetteli simogatás már-már kicsalna a rosszkedvedből, de visszahúz a mocsár.
Az ember ott van, ahol a figyelme. Ha a sebedre figyelsz: ott vagy. Ha a szomorúságodra: ott vagy. Ha valami nagy csalódás ért, veszteség vagy hűtlenség, figyelmed a csalódásnál időzik, és energiával táplálja az érzéseidet. Újra és újra ismétli magában, kiszínezve, és képzelettel tovább szőve az eredeti élményt. Sajnálod magad, siratod magad, s betölti egész lelkedet a szürke-lila düh és komorság és keserűség.
Az, aki nem ismeri a fájdalmat, nem értheti meg, mit jelent az igazi béke.
Van az a pillanat, amikor már nincs kedved magyarázkodni, hogy mit miért érzel úgy, ahogy - olyankor már nem érdekel, hogy bárkivel bármit is megértess. Nem szomjazol a megoldásukra, megvagy nélküle is - de ne menekülj, akármennyire is egyszerűnek tűnne, ne zárkózz be, találj valakit, aki ugyanazon megy át, amin te. Nála lesz a kulcs. Megnyugtat és felemel a zavarból, amiből egyedül képtelen lennél felállni, mert magad sem tudtad, hogy miben vagy. Addig, amíg van, aki érti és érzi azt, amit te, könnyedén léphetsz még egyet. Nyugodtan, boldogan, mert nem vagy egyedül - más is érzi a pofonokat, azt a frusztrációt, azokat a nehézségeket, amikből neked is bőven jutottak.
Bátorság kell ahhoz, hogy vállaljuk az igazi érzéseinket, ne ferdítsük el, ne is hárítsuk át valaki másra. Mert nem úgy szokott-e lenni, hogy mindig ugyanaz bőg vagy dühöng, míg a másik megőrzi hűvös, szenvtelen nyugalmát?
Érzelmekből sosem elég, mégis sokan és keményen dolgozunk azon, hogy a lehető legkevesebbet érezzük. Érezni ijesztő.
Elvárni valakitől, hogy tegye félre az érzelmeit, annyi, mint arra kérni, hogy szűnjön meg létezni.
A szerelem és a veszteség mérlegében a szerelem adott erőt harcolnom azért, hogy tudjak... lélegezni.
Szenvedés nélkül hogyan ismerhetnénk meg az örömöt?
Vajon még hányszor vagyunk képesek hisztérikusan akarni valamit, majd őrült nagyot csalódni, amikor kiderül, hogy valami teljesen másra vágytunk?
Honnan tudnád, hogy mit érez, amikor semmit sem mond - de te épp ezért döntesz. Döntesz helyette is, és esélyt sem adva egymásnak lépkedtek előre, miközben a másikat tapossátok magatok alá - pedig ő a legfontosabb. Miért döntöd el, hogy csak barát, miközben legbelül minden nap meghal egy picit? Érted. Veled együtt úgy, hogy közben nem is tudtok arról, hogy a másik min megy keresztül.
Nem az idő, nem is alkalom szabja meg a meghittség mértékét - csakis a hajlandóság.
Most már többé-kevésbé helyrezökkentem; ha kell, össze tudom szedni magam, s néha négy-öt óra hosszat is egészen úgy viselkedem, mint más; de minden semmiség visszavet előbbi állapotomba: egy emlék, hely vagy szó, egy kis töprengés, s főképp a maga levelei, sőt az enyémek is, amikor írom őket, valaki, aki magáról beszél: megannyi szirt, melyen szétzúzódik az önuralmam, és ilyen szirt bőven akad.
Átlátszik a szívünk, mer' atlétánk nincsen, a szél a szoknyákat fölfújja a gerincen. Viszonylag nagy bajom van a szerelemmel: hogy rövidebb a fonál, mint amíg tart az ember.
Ne félj a sebektől. Mert igen, előfordul, hogy megsérülsz, és a seb fájni fog. De utána már elővigyázatosabb leszel, és nem követed el ugyanazt a hibát.
Facebook
Pinterest