Marie de Rabutin-Chantal

Ó, kicsikém, mennyire szeretném látni egy cseppet, a hangját hallani, megcsókolni, legalább futólag, ha másképp már nem lehet! Hát igen, hiába, az ilyen gondolatokat nem tudom elnyomni magamban. Nagyon hiányzik nekem, drágám: szívem-lelkem annyira gyötrődik, mióta elszakadtunk egymástól, hogy valóságos testi kínokat érzek.

Szeretem magát, magára gondolok, lépten-nyomon elérzékenyülök s jobban, mintsem óhajtanám, a maga ügyeivel bajlódom, szorongva találgatom, vajon mit gondolhat most; átérzem minden gondját-baját, s át is vállalnám, csak lehetne; őrizem a szívét, ahogy a szobáját őriztem valaha, kitessékelve az alkalmatlankodókat; egyszóval mind jobban tapasztalom, milyen az, mikor az ember valakit jobban szeret, mint önnönmagát: mert én így szeretem, drágám. Ezt gyakran mondják csak úgy a levegőbe; dobálóznak a nagy szavakkal. Én, hogyha mondom is, sose szajkó módra, én mélységes mélyen átérzem.

Most már többé-kevésbé helyrezökkentem; ha kell, össze tudom szedni magam, s néha négy-öt óra hosszat is egészen úgy viselkedem, mint más; de minden semmiség visszavet előbbi állapotomba: egy emlék, hely vagy szó, egy kis töprengés, s főképp a maga levelei, sőt az enyémek is, amikor írom őket, valaki, aki magáról beszél: megannyi szirt, melyen szétzúzódik az önuralmam, és ilyen szirt bőven akad.

Oly szenvedélyesen szeretlek, hogy szerelmem nagy részét elrejtem, nehogy rád nehezedjen a súlya.