Idézetek az emberismeretről
Milyen csoda is az ember - milyen fantasztikus dolgokra képes, saját magát és a körülötte levő világot illetően (...). Ám a jóra való végtelen képessége mellett határtalan a képessége a rosszra is. Mert mindkét végletre képesek vagyunk valamennyien. (...) Minden emberben van jó is, rossz is. Neki kell választania, és csakis a választás számít. Halld meg magadban a jót és engedelmeskedj neki.
Nevetséges voltunkat nagyrészt túlzásba vitt szép érzések, erények vagy jó tulajdonságok okozzák. A büszkeség, amelyet a nagyvilági érintkezés nem enyhít, nevetségessé változik, amikor kis dolgokban nyilatkozik meg ahelyett, hogy az emelkedett érzelmek körében vehetne lendületet. A lelkesedés, az erények erénye, amely szenteket teremt, amely a titkos önfeláldozásokat s a legragyogóbb költeményeket sugallja, túlzássá válik, ha a vidéki élet semmiségeibe bonyolódik. Távol a középponttól, ahol a nagy elmék ragyognak, ahol a levegő gondolatoktól terhes, ahol minden megújul - a tudás elvénhed, az ízlés megposhad, mint az álló víz.
Néha körbenézek a világban, és felfordul a gyomrom. Miért nem erőltetik meg magukat az emberek egy kicsit? Semmit sem tesznek, mégis folyton csak elégedetlenkednek.
Mindenkiben van valami jó, ha adsz neki egy esélyt. (...) Az emberek néha csalódást okoznak, néha meglepnek. Addig nem ismered meg őket, amíg nem a szívükre figyelsz.
De ha már mindenáron fel kell osztani az embereket szerelem dolgában, én a következőt javaslom: egyesek vannak olyan szerencsések vagy szerencsétlenek, hogy több embert szeretnek, egymás után vagy egymást átfedve, mások pedig vannak olyan szerencsések vagy szerencsétlenek, hogy egész életükben csak egyszer szerelmesek. Ha egyszer szerelmesek lesznek, történjék bármi is, az nem múlik el. Mert vannak, akik csak egyszer képesek rá.
Azt lehet leginkább átverni, akinek a vágyaihoz kellőképpen illik a hazugság.
Amikor elmúlik a fiatalság, az életbe gyönyörű időszak köszönt be - nyugodt és mély, mint a napsugaras ősz. Ebben az időszakban érik meg az élet vetése és a kertben a gyümölcs. Az ifjúság tavaszi szertelensége akkor már nem helyénvaló. Mintha földi hajlékunk épületét most tetőzné be az élet. Ebben az időszakban minden, amit átélünk - jó és rossz is, az örömteli és a szomorú is -, megváltoztatja tudatunkat. Lemondunk arról, hogy az ábrándozás elvarázsolt világában tévelyegjünk, és úgy rendezzük be az életet, ahogyan azt korlátozott lehetőségeink megengedik. Nem vonz bennünket egy ismeretlen, szerelmes asszony csábító tekintete, és többre értékeljük a régi vonzalmakat. Az ifjúság frissessége akkor már elhalványodik, és az ember nem öregedő lelke a hosszú közös élet után mind világosabban ül ki az arc, a szem kifejezésében. A hang, a mosoly, a tekintet - minden összhangba kerül az ember belső világával. Nem reménykedünk többé az elérhetetlenben, nem kesergünk többé a hűtlen szerető miatt, és megbocsátunk azoknak, akik megcsalnak bennünket. S akkor odaadjuk a szívünket annak, aki mellettünk állt, aki megszeretett bennünket, aki hűséges maradt hozzánk az élet minden vihara és minden keserű elválása után. S érezzük az elégedettséget és nyugalmat a kipróbált, hű barátok kedves körében. Keserű azok sorsa, akik az élet lágy alkonyán új vonzalmakat, új sikereket vonszolnak hasztalanul, akikre nem vár a meghitt otthon, amelyben megpihenhetnek, s akiket nem üdvözöl a lámpa meleg fénye, ha este hazatérnek.
Annak, hogy az ember már nem hisz önmagában, semmi pótléka a világon. Sem az, hogy másokban tud hinni, sem az, hogy másokban sem hisz.
- Miért csinálják? Miért áldozzák fel az emberek az életüket? - Ha valaki eltávozik, annak vége. A múltja, a jelenne, sőt még a jövője is eltűnik. Bevetésen a halál, dicsőn vagy dicstelenül, de mindig túl gyorsan érkezik. Nem válogat. Ám még a halálukon levőknek is vannak álmaik. Abban viszont mind megegyeznek, hogy vannak számukra fontos dolgok: szülők, gyermekek, barátok, szerelmek. Azok, akik pótolhatatlanok. Megbíznak egymásban és segítenek. Azok, akikkel születésünk pillanatában találkozunk, és a halálunkig mellettük élünk. Végül ezek a láthatatlan fonalak az idő múlásával erősebbé válnak a legerősebb kötélnél. Nehéz elmagyarázni. Mindannyian a kör részei vagyunk. A kör pedig a mi családunk.
A társaság hiánya a falusi élet legsúlyosabb kellemetlenségei közé tartozik. Ha az ember sohasem hozza meg másoknak a viselkedés és az öltözködés megkövetelte apró áldozatokat, végül teljesen leszokik arról, hogy zavartassa magát mások miatt. Akkor aztán minden megromlik bennünk, forma és szellem egyaránt.
Félreismert ember éppen azzal áll bosszút alantas helyzetéért, hogy szelleme nagyon is magasra szárnyal.
Emós az, akinek az egyik szeme sír, a másik haj. Az emós szenvedésbeteg tini, gyászos motyóban, fekete körömmel és szájjal. Mindenkinél jobban akar szenvedni. Előbb hülyére, végül halálra sajnálja magát. Kedvenc tartózkodási helye az anyja kínja.
A nagy elmék egyik szerencsétlensége az, hogy elkerülhetetlenül megértenek mindent, a bűnt éppen úgy, mint az erényt.
Az emberiség éppoly kevéssé értette meg eddig az álmodozókat, mint az eszményeket. Az álmodozók kegyetlenül ridegnek találják a világ törvényeit és erkölcsét. Egyre a szépség hangjára fülelnek, távoli szárnycsapásait figyelik, szenvedélyesen igyekeznek követni útját.
Értelmi és érzelmi lényekre oszlik a világ - az egyik gondolkodó, a másik átérző típus. Az első réteg adja a tettek embereit, a tábornokokat és az államférfiakat, a másik a költőket és álmodozókat - általában a művészeket. Akár a hárfa a szélre, úgy visszhangzik az utóbbi típus a képzelet minden rezdülésére, lelkiállapotának megfelelően rezonál az eszmények árapályára.
Facebook
Pinterest