Idézetek az emberismeretről
És nem a tettek beszélnek... nem a tettek. A tettek úgy leválnak az emberről, mint a levágott haja. Az embert kell nézni, a tettektől függetlenül, amint Isten látja.
A magányban némán szemlélődőnek megfigyelései elmosódottabbak s mégis élesebbek, mint a társas emberéi, gondolatai súlyosabbak, különösebbek, és mindig van bennük leheletnyi bú. Képek, benyomások, amelyeket egy pillantással, nevetéssel, egy eszmecserével könnyedén el lehetne intézni, mértéken felül foglalkoztatják, elmélyülnek a hallgatásban, jelentőséget kapnak, élmény, kaland, érzés lesz belőlük. Magány termi az eredetiséget, a merészen, meghökkentően szépet, a költeményt. Ámde magány termi a fonákot, az aránytalant, az abszurdot és a tilalmast is.
Amikor az ember öntudatra ébred, megjelenik az ego és megfigyelővé válunk.
A tudatos elme egyszerűen tehetetlen a tudattalannal szemben, mert a tudatos elme a társadalom mellékterméke, a tudattalan pedig természetes, biológiai dolog, és mint ilyen, óriási erővel és energiával rendelkezik. Azaz az agyunk a "jó" dolgokon jár, miközben továbbra is "rossz" dolgokat cselekszünk.
A bizonytalanság érzése leginkább valami lappangó betegséghez hasonlít, amely észrevétlenül felszívódik az ember szervezetébe. Van úgy, hogy nem is gondol rá, nem is vesz tudomást róla, egyszerre aztán erőt vesz rajta, és a legboldogabb perceket is meg tudja mérgezni.
Az élet bonyolultságáról vallott nézetek hamisak. Azok szeretnek erre hivatkozni, akik gyengék, akik nem tudják, vagy nem akarják az együttélés szabályait betartani.
Jegyezzétek meg: az élet nem szenvedés! Az életet ti magatok teszitek szenvedéssé, mivel megosztottak vagytok. Folyton harcban álltok önmagatokkal, ezért szerencsétlen, nyomorúságos lényekké váltok.
Az ember az egyetlen lény, amely képes elfojtani, vagy átalakítani az energiáit - erre egyetlen másik élőlény sem képes. Az elfojtás és az átalakítás ugyanazon jelenség két aspektusa, és ezt a jelenséget csakis az ember képes életre hívni.
Én az embert a nevetéséről ítélem meg. A varga röhög. A tudós csak mosolyog.
Az állatok ismerik egymást, az ember nem.
Szerettem Henriket a magam gyerekes és szertelen módján. De nem tudtam róla semmit. Sem róla, sem magamról. Két év alatt... két rövid év alatt eltékozoltuk a szeretettartalékainkat.
Amit elfojtani igyekszünk, az behatol tudatosságunk mélyebb rétegeibe: lehetséges, hogy ébren képesek vagyunk ugyan elfojtani az adott dolgot, de az álmainkban újra és újra megjelenik.
Ha túl sokáig tartjuk ketrecben, fuldokolni kezd a bennünk lakozó vadállat, és vonyít, hogy engedjük szabadon. És ezt a fenevadat mindaddig nem győzhetjük le, amíg tudatosságunk felül nem emelkedik a természet által biztosított, állati kapu szintjén.
Nagy tömegben, vagy egy lázongás alkalmával az emberek mindig megtalálják a módját, hogy levessék magukról az emberi álcát, és megfeledkezzenek emberi mivoltukról. Nagy tömegben szert tesznek a szükséges bátorságra, és szabadon engedik az addig pórázon tartott vadállatot. Ezért van az, hogy ha egyedül van, egyetlen emberi lény sem követ el olyan förtelmes bűnöket, mint a tömeg részeként.
Minden emberben ott lakozik az isteni és az ördögi is: mindenkiben egyaránt ott rejlik a Menny és a Pokol lehetősége. Mindenkiben kinyílhat a szépség virága, és kialakulhat a csúfság posványa is. Minden ember folyton e két véglet között ingázik.
Facebook
Pinterest