Idézetek az életről
Jobban tenné az ember, ha nem törődne senkivel, se gúnnyal, se bírálattal, csak a maga érzéseivel. Nem az a baj, ha rossz gazda az ember. Nem az a baj, ha megdohosodik a gabonája. Az a baj, ha nem illő életbe keveredik, mert attól a lélek dohosodik meg.
Pénz, pálya, siker, munka: az élet értelmének elbírásánál alig is jönnek számba. Az érzés az, ami megtölti az embert, jóval és rosszal, széppel és csúnyával. S az érzések felszínén páraként lebeg a hangulat s váltakozó színeit rávetíti mindenre, ami körülöttünk van. Gondolatainkra, szavainkra, beszédünk ritmusára, mindenre, ami belőlünk való. És így magára a világra is. Mert igaz, hogy minden, ami van, idegen tőlünk, egyforma rideg anyagiság s túlél bennünket, embereket. De amilyennek látjuk azt, ami van: az belőlünk való.
Valószínűleg bűn és az elégtelenség jele, ha valaki rafinált élvezeteknek hódol anélkül, hogy megfelelt volna az élet egyszerű, természetes adományainak, amelyek olyan nagyok és szentek.
S míg kattog egyre távolabb haladva lent a metró, halkan kattog a bőr alatt az ember szíve dettó.
Mi van akkor, ha tényleg nem kerülhetjük el a sorsunkat? Mi van akkor, ha csak áltatjuk magunkat, hogy meg tudunk változni? Talán valami ilyesmire akart anyám is utalni, amikor azzal piszkált, hogy okosabbnak kell lennem, ha talpon akarok maradni a világban? Nem azt akarta-e, hogy megértsem, úgy kell leélni az életünk, hogy közben újra és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat - anélkül, hogy tanulnánk belőlük -, vagy ami még rosszabb, észre sem vesszük őket?
Az élet túl rövid ahhoz, hogy búslakodjunk!
Utas vagyok csak ebben a világban, egészen magánosan vándorló utas, aki megnézhet mindent, amit látni módjában van, de semmit magával el nem vihet, semmit félre nem tehet, semmihez hozzá nem kötözheti magát, bármennyire is megszerette ezt, vagy amazt. S lassan, lemondó szomorúsággal kialakult bennem az útiterv is: az ember éppen csak gyönyörködik abban, ami arra való. Néhány dolgot megjegyez magának, egészen rendszertelenül és minden értelem híján s igyekszik kissé megszépíteni azt az utazást, amennyire lehet. Átballag az életen, éppen mintha tóparton menne, váltakozó arcú dombok között, mindig lát valami újat és mindig elbúcsúzik valami régitől, s legokosabb, ha mindezt úgy cselekszi, mint a világ legtermészetesebb dolgát. Mintha nem lenne abban semmi szomorú, hogy az idő búcsúzással telik, hogy minden hajnal egy alkonyatnak a sarkára hág s hogy vannak virágos tájak, amiket megszeretünk s a táj elmosódik a múltba.
Amikor a pillangó megmozdítja a szárnyát, fuvallat száll az egész Föld körül; amikor porszem esik a földre, az egész bolygó egy kicsit súlyosabb lesz, és ha lábaddal toppantasz a Föld kissé eltér a pályáról. Amikor nevetsz, körben terjed a vidámság, mint a tóban a vízgyűrűk, és amikor szomorú vagy, sehol senki nem lehet igazán boldog
Mi közöm ehhez az egész felhajtáshoz, ami momentán az életem?
Egy könyv nem képes gyökeresen megváltoztatni az ember életét. Néhány ezer betű, ugyan, milyen megváltó hatalommal bírna bárki élete fölött?
A halál nem az élet ellentéte. Az életnek nincs ellentéte. A halál ellentéte a születés. Az élet örök.
Az élet azért van, hogy odaadjuk. Sokszor mondtam, hogy a mi életünk olyan, mint egy marék aranypor. Hatalmas érték, kincs. De hogyha nem adjuk oda valamiért, akkor is kiperegnek a mindennapok az ujjaink közül.
Az idő az elbeszélés eleme, mint ahogy eleme az életnek; oldhatatlanul kapcsolódik hozzá, mint a testekhez a tér. Eleme a zenének is, amely méri és tagolja az időt, kurtává, szórakoztatóvá és értékessé teszi egyben; rokona e tekintetben, mint mondottuk, az elbeszélésnek, amely szintén csak az egymásutánban, a lefolyásban valósulhat meg, s még ha megpróbálná is, hogy minden pillanatban egészen jelen legyen, akkor is szüksége van az időre megnyilvánulásához.
A halálról senki se tudna sokat mesélni, aki onnét visszajönne; mert a halált nem éli át az ember. Sötétségből jövünk, és sötétségbe távozunk, a kettő között vannak élményeink, de a kezdet és a végzet, a születést és a halált nem éljük meg, nincs szubjektív jellegük, mindenestül az objektív jelenségek területére tartoznak, így vagyunk ezzel.
Meghalásunk igazság szerint inkább a túlélők dolga, semmint a magunké; mert akár tudjuk idézni, akár nem, lélektani szempontból teljességgel érvényes a tréfás bölcs szava, hogy amíg mi vagyunk, nincs halál, és ha a halál van, mi már nem vagyunk, hogy tehát köztünk és a halál között egyáltalában nincs reális kapcsolat, semmi közünk hozzá, legfeljebb a világnak meg a természetnek van hozzá köze - amiért is minden élőlény roppant nyugodtan, egykedvűen, felelőtlenül és gyanútlan önzéssel tekint elébe.
Facebook
Pinterest