Idézetek az együttérzésről
Aki nem ismeri a megbánást, az nem képes az együttérzésre sem.
De hát esendők vagyunk, olykor akaratlanul is megszeretjük a bűnöst.
Amit mással teszek, azt magam is megélem.
Az emberben kell hogy legyen szánalom... mert végül is ez teszi az embert... a jó szerencse és a balszerencse.
A rendkívül érzékeny emberek lelkét védett területnek kellene nyilvánítani - de hát erre nincs ideje a siető társadalomnak.
A tulajdon fájdalmunk sem olyan nehéz, mint a valakivel, valakiért, valaki helyett érzett fájdalom, képzeletünk által megsokszorozódva, száz és száz visszhang által meghosszabbítva.
A megfigyelés némiképp megszabadítja az embert a bánattól és az önsajnálattól, minél jobban figyelünk másokat, annál kisebb a saját fájdalmunk.
Ahol megszűnik a részvét, ott megszűnik az emlékezés is.
Az emberek nagy része úgy fogadta mások életének tragédiáit, mintha nagyon szeretne segíteni - holott valójában nagyon is élvezték mások szenvedését, boldognak érezhették magukat, hogy mindez nem velük történik, mert az élet kegyes hozzájuk.
Amikor gyerekeknek beszélek, gyakran elmondom: - Néhányan szemüvegesek vagytok, ugye? Azért van szemüvegetek, mert nem láttok tökéletesen, igaz? Én tolószéket használok, mert nem tökéletes a lábam. Akkor nevetnek és azt mondják: - Tényleg, úgy van. - Bármikor megkérdezem az embereket, sajnálják-e a szemüvegeseket, a válasz: nem; de ha azt kérdem sajnálják-e a tolószékeseket, majdnem mindenki igent mond. - De hát épp most mondtátok, hogy a két eset szinte ugyanaz. Akkor miért sajnáljátok a tolószékeseket? Így válaszolnak: - Egy rossz szemű ember a szemüveg segítségével ugyanolyan jól lát, de egy tolószékes ember a tolószékével együtt sem képes egy csomó dologra. Ezért valóban sajnálnunk kell. Azt hiszem, fején találták a szöget. Ez nem jelent mást, mint hogy azokat a feltételeket, melyek miatt a fogyatékos embereket sajnálni kell, meg lehet változtatni - minél kevesebb sajnálatra méltó ember van, annál jobb.
Egy szerelem nélkül maradt ember jelenlétében csókolózni kegyetlenség.
Úgy nem lehet szeretni, hogy nem érezzük át a másik ember örömét és bánatát. Úgy nem lehet szeretni, hogy nem fedezzük fel a közös pontokat azokkal, akik első pillantásra annyira másoknak tűnnek, mint mi.
Mások bánata mindig kisebb, mint a miénk. Arcukat eltorzítja az aggodalom, a rémület, de mi az ő rémületük, és mi az ő fájdalmuk a miénkkel összevetve? Kevesen vannak a szerencsések, akiknek sikerül önmaguk fölé emelkedniük, ha csak egy szempillantásra is, és kívülről látni önmagunkat. (...) Miután lecsillapodtunk, lassanként észrevesszük magunk körül az arcokat, amelyek legalább olyan tiszteletreméltóak, mint a mienk, és kínjaik sem kevésbé iszonyatosak, mint amelyeket mi érzünk... És akkor, lám csak, kezünket nyújtjuk, és rámosolygunk a mellettünk lévő emberre. És letöröljük az önmagunkért ejtett, hiábavaló könnyeket, és kinevetjük kétes nagyságukat.
A megértés néha kikerüli az agyat, és egyenesen a szívből érkezik.
A hírekben nap mint nap halljuk, hogy mi folyik a világ számos pontján, de lepereg rólunk, mert a halottak eközben számokká degradálódnak. (...) Az emberekhez csak az jut el, hogy valahol már megint öldökölnek, megint meghalt tíz ember - de abba már nem gondolnak bele, hogy az is valakinek az anyja, a testvére vagy a szerelme volt. Hogy egy egész világ pusztul el egy ember halálával.
Facebook
Pinterest