Idézetek az együttérzésről
Aki a segítő pálya mellett dönt, annak tudnia kell, hogy ott nincs helye a sajnálatnak.
A kicsivel voltam. Ott bújtunk a feketerigó fészkében. Puha, meleg testét tollak borították. A feketerigó a háztetőn ült, szárnyait lebegtette, rikoltozott. MacNabola doktor és Halál doktor alattunk állt a kertben. Mellettünk egy asztalon kések, ollók és fűrészek. Halál doktor egy nagy fecskendőt tartott a markában. - Hozd le! - kiabált. - Rendbe hozzuk! Jobb lesz, mint újkorában! A kicsi sivalkodott és sivalkodott félelmében. Ott állt a fészek szélén, a szárnyait lebegtette, először próbált repülni. Láttam a szárnyán a nagy kopasz foltokat: még nem volt elég tolla, a szárnyai nem voltak elég erősek. Próbáltam utána nyúlni, de a karom kemény volt, merev, mint a kő.
A részvét rokonszenv a fájdalomban, vagy a szomorúságban.
Végszóként csak elmondom, hogy mindent tisztán lássál, Nem lesz boldog ember, ki mindig a múltban vájkál, Tudom, kiölték az érzést, de te mindig talpra álltál, Az élet edzett, erős vagy, hát itt az idő, szálljál!
Adelle mellett akart ülni, és érezni akarta sápadt, szeplős bőre parfümillatát. Osztozni szeretett volna sötét, depressziós hangulatában. Adelle nem volt olyan anyagtalan, mint a többiek, neki súlya volt, megértette, milyen elszomorító, ahogy a világ a vesztébe rohan.
Ebben a pillanatban, mintha agyunk valamiképpen összekapcsolódott volna, tökéletesen megértettem őt. Énje egyik fele elborzadt saját kegyetlenségétől. Egyetlen hajszál választotta el a tiszta őrülettől.
Ha megpróbálsz empátiával közeledni a többiekhez, szeretni fognak. Népszerűséged egyik napról a másikra ugrásszerűen megnő.
Végül is az élet esős napok sorozata. De előfordul, hogy nem mindegyikünknél van esernyő. Ilyenkor szükségünk van másokra, akik hajlandók megosztani ernyőjüket egy ázott idegennel egy esős napon.
A belső hang magától csak akkor szólal meg, amikor nagy szükséged van rá. Létezik azonban egy olyan kérdés (...), amit a te gondolkodó szíved minden esetben meghall. És kivétel nélkül mindig meg is válaszol. Amikor szenvedéssel találkozol, belső hangod a gyötrelmes szituáció egészét halaszthatatlan, kétségbeesett kérdésként érzékeli - és meg is mondja, mit kell tenned. Megmondja, mi kell a másiknak itt és most, azonnal, tőled. Az a kérdés, megadod-e neki?
Az ember legnagyobb kincse a képzelőerő. Az teszi az embert képessé arra, hogy beleélje magát mások helyzetébe, együttérzővé és megértővé váljék. Ezért kellene fejleszteni a gyerekekben ezt a tulajdonságot.
Nem. Neki most nem arra van szüksége, hogy megszólítsam, és arról faggassam, mi a baja. Ezek a szavak nem érnek el hozzá, ő most a saját harcát vívja. Istenem, melyik a fájdalmasabb? Amikor azért sírunk, mert szeretnénk valamit, vagy amikor nem tudjuk, mit akarunk? Most csak egyetlen dolog biztos: ha a szavakat, amik bennem vannak, kimondtam volna, akkor se tudtam volna megállítani a könnyeit.
A rossz sohase olyan rossz (...), ha az ember rá tud kényszeríteni valakit, akit ismer és szeret, hogy vele együtt szenvedje el. Ez rendszerint nem megy, mindenki túlságosan el van foglalva a maga bajával, és ők akarják rávenni az embert, hogy velük szenvedjen. De ha sikerül, könnyebb elviselni, hogy ez az átkozott világ megy tovább közönyösen a maga útján, s nem vesz tudomást róla, hogy az ember ott áll az utcasarkon. Persze, az ilyesmi nem gyerekjáték a barátok számára. Az ember pokolian érzi magát, amikor szenvedni látja őket. (...) A börtönben egyvalami volt jó: általánossá tette a rosszat, így aztán a szenvedéseik is egyenértékűek voltak. Nem kellett veszekedniük és kölcsönösen az együttérzés hiányával vádolniuk egymást.
Olykor elmegyünk egy-egy sebesült, legyengült állat mellett, sajnálkozva nézünk beteg, könyörgő szemébe. Lehet, ha tudnánk, hogy velünk együtt utolsó esélye is köddé válik, segítenénk rajta.
Mély gyászba begubódzó emberen, ha tudod, mikor segíts, a boldogság ezer arcát ismerheted meg.
Te még nem ismered, amit mi már jó ideje, a tehetetlenségnek azt a válfaját, a legocsmányabbat...amit az ember gyereke nem saját maga miatt érez, hanem valaki más miatt... egy olyan ember miatt, akin nagyon segítene. Ha van szuperlatívusza a tehetetlenségnek, márpedig van, idővel te is meg fogod ismerni ezt a keserves érzést, hát az a fölsőfok, amikor egy barátodon segítenél, de tehetetlen vagy. Ettől csak dührohamot kaphat az ember.
Facebook
Pinterest