Idézetek dalszövegekből
Hétköznapi emberek (már megint?), idősek, gyermekek (mégis kik?) Cipelik a terhet, akkor is, ha tovább már nem megy. Vidám szomorúság (micsoda?) átvenni másnak a súlyát (hogy?) Mindezt feltétel nélkül (miért?), lényegtelen a tanulság.
A szerelmünk, drágám, mindent megér nekem, hisz jó arány, ha millióból egy ilyen akad. De tudom, a többi 9, 999 százezerből is lenne még nekem való statisztikai szempontból lényeges adat.
Tudom, hogy elmúlt már, talán én mégsem sírhatok, Nem köszönök tőled el, mégis véget ér. Százszor megbántam, mégis tudom, hogy így a jobb, Belehalok, szívem már úgysem feled el.
Anya, ki minden nap hős, meséje csodavilág, Ki mással törődik, nem csak az orráig lát, Aki eléri a célját, úgy, hogy segít hátra is, Megmutatja, hogy sikerül, majd lehet másnak is, Ápol, kitart, őszintén gyászol, Aki elfogadja, ha el kell engedni magától, Aki mások örömében igaz módon osztozik, Nem csak a sikeres hős, az bizony a szorgos is.
Az úton hajnali félhomály, A hold az égen, a busz nem jár. Szürke ország, szembe szél, Magányos madár enni kér. Reggel harcba indulok, Megpihenni nem tudok. Lebegek két világ között, Otthonom ködbe vész.
A küzdelem, ami hozzád hű marad, Az érzelem, mikor a szíved meghasad. Tegyen erősebbé a fájdalom, ha nem pusztít el, Tegyen erősebbé! Sebhelyed, ami nem múlik soha, A sors keze, ami hozzád mostoha, Tegyen erősebbé, ami nem öl meg, Tegyen erősebbé!
Érted bármit megteszek Nélküled én elveszek Nem ég bennem úgy a tűz Ha engem messze elkerülsz Hogyha nem hallom szavad A lelkem többé nem szabad Minden sóhaj fojtogat Nem vívok többé harcokat.
Amit keresek, olyan szeretet, Amiben nem kell játszani szerepet. A szó elszáll, az emlék megmarad; Teremtsél világot önmagad.
Szeretlek, mert úgy tudsz tündökölni, mint napsugár a nyári rét füvén. Szeretlek, mert más vagy, mint a többi, vagy legalábbis másnak látlak én.
Az égen egyetlenegy felhő sincs, Az időjárás tökéletes, Minden ugyanolyan maradt, csak te hiányzol, Ez a szakítás, ez a valóság.
Hiába nézel a szemembe, Esténként ugyanúgy veszem be A gyógyírt, Ami az emlékedtől végleg elszakít. Hiába nézel a szemembe, Többé már nem veszem kezembe A képed, Ami az emlékeddel együtt elégett.
Az élet egy kísérlet, hogy ki marad ember és kiből lesz kísértet.
Öntsél mindent a földre! Szabad az ég fölötted. Ami lefele húzna, Ott van már mögötted.
Dobj egy kötelet nekem! Én kihúzlak téged a mélyből, Ahova nem menne senki Csak úgy le a jókedvéből.
Menekül minden a földről, ami nem bírja már nézni, hogy az állatokat, sem az embereket nem hagyják tovább élni. És a nyakába kötnek mindent, hogy érezze a súlyát, ha elszabadulna, csak annál jobban meghúzzák a pórázt.
Facebook
Pinterest