Idézetek a csalódásról
Mikor gyermekfejjel homokvárat építettem én, Csinos szökőkúttal, alagúttal szépítettem én. Aztán jött egy bácsi, rálépett, és összedőlt a vár, Utólag már sopánkodni kár.
Soha senki nem szereti azt, akit kellene.
Azt viszont már réges-rég tudom, hogy ha valami túl szép, hogy igaz legyen, akkor az az is. Ha valaki pontosan azokat a csillagokat ígéri az égről, amikre vágyom, akkor hazudik.
Ha tudom, hogy én emberből vagyok, akkor elfogadom azt is, hogy alakulhat úgy az életem, hogy valami miatt nem jön össze valami, amit elterveztem.
Nem halt meg ő s nem szendereg - csak az élet álmából ocsudott.
Ha valaki érdemtelenné vált a bizalmadra, te is levizsgáztál - emberismeretből.
Minden kapcsolat, történés valahonnan valahová tart. Erre kell figyelni. Úton vagyunk-e még? Vagy már csak ismételjük magunkat? Mit "hoz ki" belőlünk az együttélés? Jót? Előre lépést, derűt, szabadságot, munkaképességet? Rosszat? Idegességet, beszűkülést, rosszkedvet? A kapcsolat változik, és benne változunk mi is. Előfordulhat, hogy az utak szétágaznak. Ha tartósan úgy érezzük, hogy már nincs dolgunk egymással, harag és gyűlölet nélkül is el lehet búcsúzni. Azonban sokszor a másikra haragszunk, mert nem olyan vagy nem vált olyanná, amilyennek elképzeltük. Pedig nem tehet arról, hogy nem vagyunk elég jó emberismerők, és olyat kértünk, amit nem tud megadni. Elmenni könnyen kell, ahogy a levél leválik a fáról. Elmenni egyszer szabad csak és véglegesen. Egy foghúzás rossz, de elviselhető. De ha mindennap húznának rajta egy keveset - azt nem lehetne kibírni. Az ilyenfajta szétválásban tönkremegy két ember.
Nincs teremtett lélek, akit életében legalább egyszer cserben ne hagyna az a híres okosság.
A hídon állok, várok a sötétben. Azt hittem, mostanra már itt leszel. Semmi sem történik, csak az eső esik, sehol egy lábnyom a földön. Figyelek, de sehol egy hang.
Lebuktam ím és fölmerültem, Szorítva gyöngyházálmokat, Megsebzett szívvel, szédülten, Felnőtt lettem egy perc alatt.
Magányból és könnyből, láncot fon a Bú... Hű szolgája, a Mélységnyi Bánat, lassan nekem ront, s letarol. Könnyű a dolga. Hagyom magam. Súlyos a béklyóm... ami sárba ragaszt. Fekete köd borul körém: Rád emlékszem. S mint álmos méz-pók tapadós csápjai, Kinyúlnak felém kín-szavaid... Iszapos csillaggá csordulva üzenik: Hogy... nem szeretsz... Kedvesem.
Mi van akkor, ha soha nem jön el a herceg fehér lovon? Akkor Hófehérke örökké ott fog feküdni az üvegkoporsóban? Vagy végül fölébred, kiköpi az almát, elmegy az orvoshoz, meggyógyíttatja magát, aztán szül egy gyereket a helyi spermabank segítségével? Akaratom ellenére mindig az jut eszembe, hogy minden magabiztos, ambiciózus szingli nő bensőjében egy törékeny, finom hercegnőcske bújik meg, akit meg kell menteni.
Lehetséges, hogy ma egy csalódás miatt levert vagy, elborít a szomorúság, vagy a halálra gondolsz. Ilyenkor tél van, de készülj a tavaszra.
Tudom, hogy milyen, ha olyan kicsinek és jelentéktelennek érzed magad, amennyire csak lehet, és ez hogy tud fájni belül olyan helyeken, amikről nem is tudtál. És mindegy, hogy hányszor csinálsz új frizurát, vagy hányszor mész edzésre, vagy hány pohár Chardonnay-t iszol a barátnőiddel. Az ágyban minden éjjel aprólékosan végiggondolod, hogy mit rontottál el, vagy hogyan érthetted félre a dolgot, és hogy hihetted akár egy rövid percre is, hogy boldog voltál. És néha még meg is győzöd magad arról, hogy észhez tér, és becsönget hozzád. És ezek után, bármilyen sokáig is tartott, elmész egy új helyre, és akikkel találkozol, visszaadják az életkedved, és a lelked apró darabjai egyszer visszaállnak, és a zavaros idők, azok az esztendők, amik így elmentek, lassan kezdenek elmosódni!
Valaki mondja meg, hogyan kell élni, Apám azt mondta, ne bánts mást, Valaki látta, hogy bántottalak már, Valaki látta, hogy bántottál.
Facebook
Pinterest