Idézetek a csalódásról
A meghasadt szív kutya rossz, de ha az sincs, az még rohadtabb.
Nincs szívem, mert összetörték. S mielőtt megint összeforrt volna, még jobban összetörte egy újabb idegen, ezek után a vérereim szétszállították a testem minden porcikájába. Ezért nincs.
Szeretlek még mindig, eddig meg is haltam volna érted, ma már nem tenném. Csalódtam benned, hittem a szavaidnak, bíztam, mindez hiába. Egyszer már megbocsátottam a hazugságaid, megbocsátottam másodszorra is, sőt megbocsátottam volna harmadszorra is, századszorra is. De te mit tettél? Faképnél hagytál, kihasználtál és eldobtál, mint egy rongyot. Ennek ellenére nem haragszom, csupán csalódottságot érzek, és ezek után szeretlek és még mindig megbocsátanék. Mi ez, ha nem egy tényleg őszinte szívből jövő szeretet, mely örökké tart?
Megcsaltak, úgy szerettek, csaltál s igy nem szerethetsz.
Álmodtam én már sokszor égiszépet És mindig fájó szívvel ébredék. Elég! Álmodni nem akarok többet, Se húnyt reményeket siratni még.
Nincs elviselhetetlenebb betegség a szív fájdalmánál. Olyankor úgy érzi az ember, mintha ténylegesen is beteg lenne. Eltelik néhány hét, és egyszer csak azt érzed, hogy jobban vagy. Aztán pár óra alatt minden újra összeomlik.
Amikor végre megkapod azt, amit szerettél volna, úgy tűnik, egyáltalán nem ez volt, amit annyira akartál.
Aki könnyelműen ígérget, és aztán nem tudja teljesíteni az ígéreteit, tehetetlennek és sikertelennek érzi magát, s ugyanez történik azzal is, aki az ígéretekbe kapaszkodik.
Végül is mindegy is Tudtam, hogy nem is jössz Este csillag voltál Nappal meg fecske.
Az emberismeret nem mindig boldogít.
Jobb, ha a hollók, mint ha a hízelgők áldozatául esik az ember: amazok holtan falnak fel, emezek elevenen.
Ott van az a sok árnyék, különbség, kivétel. Mintha egy széttöredező világba születtem volna újjá, amely tüstént megváltoztatja a kérdéseit, mihelyt azt hiszem, hogy megtaláltam rájuk a válaszokat.
Egy elejtett szó sokat rombolhat. Sokszor megesik, az ember nem is tudja, hogy történt, az elhangzott szó sebet üt a szíven, s az lassan kiürül. A szerelmes egyszer csak azt látja, hogy boldogsága apad. Nincs félelmetesebb a repedt váza szivárgásánál.
Ez volt az utolsó csalódás, A szív utolsó mámora.
Méltatlanul bízunk, méltatlanul adunk, méltatlanul hiszünk, méltatlanul szeretünk minden egyes nap, mert olyannyira nagyon azt szeretnénk, ha igazán létezne mindaz, amit elképzeltünk. És mégsem. Egyszer aztán nem bízunk és nem hiszünk többé, akkor sem, ha méltó volna, mert már olyannyira belénk ég a méltatlanság-érzés, a méltatlanság-félelem, hogy elveszítjük a bízás-hívés képességét.
Facebook
Pinterest