Idézetek a családról
Nemkívánatos vagyok, és nagyon is jól tudom, miért. Anya cseppet sem szeret. Azt hiszem, apámra emlékeztetem, aki durva volt vele, és elég kegyetlen is, amint hallom. Csakhogy az anyák nem mondják, hogy nem akarják a gyerekeiket, és nem küldhetik el őket. Nem is ehetik meg. A macskák megeszik azokat a kiscicákat, akiket nem szeretnek. Szerintem ez borzasztóan ésszerű. Se gond, se vesződés. De az ember-anyáknak meg kell tartaniuk, és gondozniuk kell a gyermekeiket.
Mennyire lehet őszinte egy olyan nőnek a szeretete, aki önző, aki nem valósította meg az álmait, aki a gyerekeire támaszkodik, és nem akarja elengedni, sőt kisajátítja őket, úgy kell ugrálni, ahogy ő akarja, miközben azt mondja, hogy mennyi mindent tett értünk, mennyit tűrt az apáink miatt? Ez az őszinte szeretet? Hát nem az! Ezt hívják birtokló, önző szeretetnek, ha ezt lehet egyáltalán szeretetnek hívni!
Nem számít, milyen ellenségesnek tűnik a világ, egy szerető család a biztonság, a védelem és a gondoskodás fészke marad.
Anya tényleg egy pók. Egész életében a semmiből szőtt mindent: ennivalót, csodás ruhákat, szeretetet, taníttatást és tetőt a fejünk felé. A pók lánya vagyok. Gyönyörűnek látom őt. Egész életemben azon igyekeztem, hogy boldoggá tegyem. Mert amikor boldog, az egész ház ujjong, a falak szélesen mosolyognak, a függönyök repesnek örömükben, a világoskék párnahuzatok nevetnek a kitárt ablakokon beáramló napfényben, és a lángnyelvek vidám táncot ropnak a tűzhelyen.
Minden egyes család elsősorban a sajátjait védi és óvja.
Vannak dolgok, amelyekért csak élni érdemes, de vannak néha olyanok, amelyekért meghalni is. A család ilyen. És nem csak a szűk család, hanem mindazok az emberek, akik hozzád közel állnak, akik úgy élnek és gondolkodnak, mint te.
A család mindig az első, sosem mondhatsz le róluk. Bármit is tesznek érted vagy ellened, egyedül bennük bízhatsz.
Ezel - Bosszú mindhalálig c. film
Minél nagyobb a család, annál bővebben arat a hálátlanság.
Családok, pont mint az élet, változnak. Nem maradnak ugyanazok, de az ember családja mindig eklektikus és örök. Csak épp formálódik és alkalmazkodik.
Lassanként (...) kezdtem rájönni arra, hogy ez a világ szenvedéllyel megélt valóságon alapszik, meg a túlélésért folytatott vég nélküli harcon, és a harc kimenetelét illető reményeken. Ez a nők világa, nem a férfiaké. A férfi megmarad vadásznak: nemtörődöm, rongyos, gyakran éhes, és mindig előre igyekszik, sarkában pedig ott lohol az asszony és a gyermek. Az ő világában nincs szükség politikára, csak jó szemre, gyors kézre, és máris övé a préda.
Ahogy általában kétpárti vitában lenni szokott, a családom érvei sem egyértelműen jogosak. Kemény ütközetek ezek, amelyeket nehéz megnyerni és ritkán tisztességesek, de a különbségektől eltekintve megy az adok-kapok, segítünk egymásnak a nehéz időkben, és osztozunk egymás sikereiben, bár gyakran nem értünk egyet, mindig reménykedünk, hogy ez megváltozik.
A gyerekek sosem voltak valami jók a szüleikre való hallgatásban - de sosem mulasztják el utánozni őket.
Amíg az ember fiatal és gügye, addig a szülei makulátlanok, megküzdenek a sárkánnyal, és győznek. Aztán kicsit öregszik az ember, és előtűnnek a repedések. A hősökről kiderül, hogy gyarlók. És védelemre szorulnak ivadékaik gazságaival szemben, ámbátor unásig ismételgetik, hogy "Én is voltam fiatal!".
Nagyszerű dolog nagymamának lenni. Az embernek nincs szülői felelőssége.
Az ember nem gondolkozik el az anyján, az apján, a nővérén vagy a nagynénjén. Egyszerűen léteznek, legközelebbi családtagok, mindenféle kérdőjel nélkül. Az ember nem gondolkozik el rajtuk, mint embereken. Még csak azt a kérdést sem teszi fel magának, hogy milyenek.
Facebook
Pinterest