Idézetek a biológiáról
A biológia is tömény reprodukció. Utódlásnak csúfolt önismétlések sorozata az idő függvényében. Megismétlődése az első sírásnak, az utolsó sóhajnak, továbbá a kettő közt ostobaságaink újbóli elkövetése. Generációk, alig eltéréssel, ugyanazon tragikus eredménnyel. Az ember ismételgeti önmagát.
Kevesebb mint egy óra kellett az atomok létrehozásához, néhány száz millió év a csillagok és a bolygók létrehozásához, de öt milliárd év kellett, hogy az ember létrejöhessen.
Örök élet nem lehetséges, mert az élet alapjaiban átmeneti és dinamikus jellegű.
Minden sejt álma, hogy két sejtté váljon.
Nem túl sikeres faj ez a Homo Sapiens, hiába a magas intelligenciája. Épp hogy csak 200 000 év... az aligátorok 200 millió évet túléltek, pedig az agyuk nem nagyobb egy diónál.
Az agy kvarkokból és elektronokból áll, amelyek úgy rendeződnek el, hogy egy erős számítógépet alkossanak, és nincs olyan fizikai törvény, amely megakadályozná, hogy még intelligensebb kvarktömböket hozzunk létre.
A hidrogén könnyű, szagtalan gáz, és ha elég időt adunk neki, emberré alakul.
Az evolúció valószínűleg nem azért tette biológiai neuronjainkat olyan bonyolulttá, mert szükséges volt, hanem azért, mert így lett hatékonyabb - és az evolúció, az emberi mérnököktől eltérően nem az egyszerű és könnyen megérthető dizájnt részesíti előnyben.
Az emberi agy (...) a számunkra ismert univerzum legbámulatosabb, legszofisztikáltabb fizikai objektuma.
Mi, emberek, először felfedeztük, hogyan másolhatunk le gépekkel természetes folyamatokat, és szelet, villámlást meg lovakat helyettesítő munkagépeket készítettünk magunknak. Aztán fokozatosan rájöttünk, hogy gép az a test is, amelyben élünk. Az idegsejtek felfedezésével pedig halványulni kezdett a határ test és elme között. Olyan gépek következtek, amelyek nemcsak izomerőben, de gondolkodásban is felülmúlnak minket. Saját magunk megismerésével párhuzamosan talán egyre elavultabbak leszünk.
Az emberi test oly sérülékeny, olyan könnyű megsemmisíteni, mindössze víz és vegyi anyagok alkotják, alig bonyolultabb egy partra vetett, a fövenyen aszalódó medúzánál.
Képzeljenek el egy kompot, amely egy folyó két partja között közlekedik! A víz egy bizonyos sebességgel folyik és tolja lefelé a hajót. A járműnek van egy motorja, az hajtja a hajócsavart és a hajót a másik part irányába tolja. Adott tehát két, egymással szemben ható erő. A hajó által követett útvonalat e kettő alakítja. Nem kell fizikusnak lenni ahhoz, hogy az ember tudja, ha a víz nagyon lassan áramlik, a hajót pedig erős motor hajtja, akkor a hajó szinte nyílegyenesen megy át a másik partra. De ha erős az áramlás, a motor pedig csak erőlködik, a hajó elsodródik és jóval lejjebb éri el a túlsó partot. És persze van egy csomó köztes lehetőség. Nos, a gének és a környezet is így hatnak a magatartásra. Ha a hasonlatban szereplő áramlást a génekkel helyettesítem, a hajómotor helyére pedig a környezetet teszem, körülbelül ugyanezt a mechanizmust kapom. Néha, magatartásunkat illetően, a géneké a döntő szó, néha viszont a környezet hatása az erősebb és cselekedeteinket a kultúra határozza meg. De ahogy egy folyónak mindig van sodrása, a hajómotor pedig mindig kifejt valamilyen teljesítményt, úgy a magatartásunkat is két tényező, a gének és a környezet irányítja.
Ha a nagyon is földi dolgok ellenére, melyek révén a természet irányít bennünket, szépnek és jónak találjuk a szerelmet, miért ne erősíthetnénk magunkban ezt az érzést azzal is, hogy némi égi és művészi tejszínhabot öntünk rá? Ha beszélünk, éneklünk, költeményt írunk, festményt alkotunk, színdarabot játszunk róla, csak még szebbé és még érdekesebbé tesszük azt. Az pedig csak jó! Az evolúció sohasem tiltotta meg nekünk, hogy az élvezetet általunk választott trükkökkel is fokozzuk. Egészen addig, amíg rendesen szaporodunk.
A szerelemben fellángoló érzelmeket - bocsánat, ha bárkit is megsértek - molekulák irányítják. Akár akarjuk, akár nem. Igen ám, már hallom is a közbevetést, de azért vannak "magasabb rendű" érzelmek is, a szépség, a művészi teljesítmények tárgyának világában. Ez tagadhatatlan, de az érzelemnek ezek a magasabb formái is az agyunkban lejátszódó elektromos és kémiai folyamatok eredményei. A neuronok molekulák révén küldenek nagy távolságokra, illetve adnak át egymásnak jelzéseket. Csupa-csupa kémia.
Mi lenne, ha az embert egyszer visszaállítanánk a szabványbeállításaira és visszaforgatnánk minden olyan játékot, amellyel az evolúció szórakoztatta magát? Rákattintok a gyári beállítások gombra... és íme, megjelenik a korábban említett fénykép. Default is black. Na jó, de hát Afrikában a fekete ember a természetes. Vajon ez a fénykép azt jelenti, hogy a szudáni, az etiópiai és a ghánai feketék testesítik meg az ember szabványbeállításait? Úgy bizony! Az ember eredendően fekete. Figyelemreméltó információ, amely zavarba hozza a rasszistákat, akik a feketében degenerációt látnak, a fehéret pedig magasabb rendűnek tartják. A rasszisták nem hajlandók tudomásul venni, hogy az ember eredendően, úgymond szabványbeállításban fekete. A későbbi evolúció színezte át, de ez már egy másik történet.
Facebook
Pinterest