Idézetek a beszédről
Bár a szavak megmondják, kik vagyunk, mégis sokkal többek vagyunk, mint amennyi szavakba foglalható.
A szavakat lehet csűrni-csavarni. Lehet szép ígéreteket tenni, hogy megnyugtassuk a szívet és elcsábítsuk a lelket. A szavak végül nem jelentenek semmit. Csak címkék, amelyeket azért ragasztunk a dolgokra, hogy csenevész kis agyunk megértse a rejtett természetüket. Az esetek kilencvenkilenc százalékában a valóság teljesen más. Az a legbölcsebb, aki hallgat.
El sem hiszi, mennyire fontos azt hallani valakitől, hogy "köszönöm", vagy az, hogy valaki azt mondja neked, hogy szeret téged. Ez az emberi természet része. Mindegyikünknek fontos érezni, hogy értékelik.
Az emberek akkor kiabálnak, ha a szívük távol van egymástól. Akkor beszélnek rendesen, ha a szívük összhangban van a másikéval. De ha két szív egyesül, egyáltalán nincs szükség szavakra.
Mindig felelni kell a gyerekeknek, akármilyen különös vagy látszólag illetlen dolgot kérdeznek is.
Van, amiről nem könnyen szólal meg az ember. Nyilván a felnőttek világában sincs ez másképp.
Minden egyes apró füllentés, minden gyűlölettel teli szó, és minden ítélkezéssel megmérgezett megjegyzés újabb ránc az ajkunk mellett, újabb karika a szemünk alatt, és újabb karmolásnyom világunk érzékeny bőrén.
Amit szavakkal bekeríthetek, az mindig innét marad a teljesség határán.
A legtöbbször a gőgünk ám az oka a fecsegésnek, mert meg akarjuk játszani a jól értesültet.
A "szeretlek!" kijelentés sokkal több, mint érzések kifejezése, mint amilyen a "fáj a fogam" állítás. A szerelem kinyilvánítása egy egész rendszernyi ígéretet és elvárást hordoz.
Az a baj a szavakkal, hogy örökösen arra késztetnek, hogy úgy érezzük, végre fényt derítettünk valamire, de ha szembekerülünk a világgal, akkor rendre csődöt mondanak, és megint oda lyukadunk ki, hogy értetlenül bámulunk. A harcos ezért inkább cselekszik, mint beszél, és ennek eredményeként a világ újabb leírásához jut, ahol a beszéd elveszíti a jelentőségét, az új tetteknek pedig újak a visszatükröződéseik.
Amivel tele van a szívünk, az jön ki a szánkon.
Az én időmben - kezdi -, az emberek nemigen tudtak mást csinálni, mint beszélgetni. (...) Nem volt mozi és nem voltak autók. Tehát beszélgettünk. Megtanultam, hogy bárkivel lehet beszélgetni, feltéve, hogy kitalálod, miről beszélgetne veled szívesen.
A beszédem akkor lesz egy velem, ha jóakarattal igazat és fontosat mondok annak, akit megillet.
Minden embernek azzal kell törődnie, hogy eszméit rendben tartsa, rendszerezze, nem pedig azzal, hogy unalmas-e vagy nem, amit beszél.