Idézetek anyák napjáról
Az anyák halhatatlanok. Csak testet, arcot, alakot váltanak; egyetlen halott sincs közülük; fiatalok, mint az idő.
Ha küszködök, ha vétkezem, A kezedre emlékezem: Mért nem vagyok most is veled, Lázas, nyöszörgő kisdeded? Fejem öledbe hajtanám, Fehér kezed omolna rám, És mondanám, mint hajdanán, Anyám, anyám! anyám, anyám!
Kedves vagy így, Anyám, hogy most fölém borul hajadból mind a hófehér, és úgy dajkálsz szemed sötét ölén, hogy megszeret az ég és fölcserél; s így szinte jó, ha széthullok én, mint fény a felkavart patak vizén.
Aki jó volt hozzád, az volt az anyád, minden pillanatban gondolt ő reád. Ha sorsod megvadult, s látta, hogy elüt, félretolt az útból, s elé ő feküdt.
Néztem anyut, ahogy megtesz mindent, és rájöttem, hogy soha nem leszek képes teljesen elszakítani magam tőle. Nem számít, mennyire vagyok erős vagy gyenge, anyu a részem, épp olyan fontos, mint a szívem. Soha nem leszek olyan erős, hogy meg tudnék lenni nélküle.
Anya csak Nő lehet. Ez az ő kiváltsága. Az ő hivatása. A legszebb és legnehezebb. A legnehezebb, hiszen olyan hivatás, amely sosem ad szabadságot, soha nem enged pihenőt, állandó figyelmet, szeretetet, odaadást kér, vár, követel. Ám mégis szép. Mert csak ő ismeri a titkot. Az anyai szív titkát. Hogy miként válik egy új élet önálló emberré.
Az anyák olyanok, hogy maminak szólítjuk őket, meleg a nyakuk meg a válluk, ahová a fejünket fúrjuk, és jó szaguk van. Az anyák mindig (mindenkor, bármikor etc.) velünk foglalatoskodnak, állandóan rajtunk tartják a szemüket, és ettől láthatóan boldogok. Boldogok. A szemük színe olyan, mintha az ég be volna borulva, de mégis ragyogna a Nap. Nevetős szemük mélyén - később - meglátjuk a szomorúságot is, az állandó, kiapadhatatlan és eltörülhetetlen fájdalmat, amelyről nem tudjuk, mire vonatkozik, hacsak nem magára a nevetésre. Enni adnak, inni adnak, puszit adnak. (...) Vagy arra ébredünk, hogy ülnek az ágyunk szélén, és fogják a kezünket. Vagy pihekönnyű tenyerüket a mellkasunkhoz tartják, a szívverésünkön, és így ébredünk. Akárhogy is, amikor kinyitjuk a szemünket, az ő arcuk tölti be az egész látható teret. A világot. Később lesz egy rövid szakasz, amikor nem szeretjük (a falnak megyünk tőle), ha hozzánk érnek. Nem kell ezt kimondanunk, tudni fogják, érezni, és megtorpannak az ajtóban, ezt még mi nem látjuk, és azt sem, hogy onnét hosszan és kedvtelve kémlelnek minket, (...) mi még az álmok ködében úszunk, amikor puhán, aranylón, mintha angyalhangot hallanánk, valami gyönyörűségeset, puhán, suhogva, igen, a nevünket, egy angyal rebegi el a nevünket, az első nyújtózkodást megelőző rebbenésünkre az anyák is rebbennek, elrebbennek, vissza abba az életükbe, amelybe nincs belátásunk, árnyékos vidék, és amely igazán sosem érdekelt bennünket, halljuk a nevünket az égből.
Anya tényleg egy pók. Egész életében a semmiből szőtt mindent: ennivalót, csodás ruhákat, szeretetet, taníttatást és tetőt a fejünk felé. A pók lánya vagyok. Gyönyörűnek látom őt. Egész életemben azon igyekeztem, hogy boldoggá tegyem. Mert amikor boldog, az egész ház ujjong, a falak szélesen mosolyognak, a függönyök repesnek örömükben, a világoskék párnahuzatok nevetnek a kitárt ablakokon beáramló napfényben, és a lángnyelvek vidám táncot ropnak a tűzhelyen.
Emlékek? Igen, vannak emlékeim, drágák és távoliak, akár a pillangók. Megannyi varázslatos, apró, repkedő színfoszlány, amivel a kíváncsi kisfiú alakjába bújt idő játszik. Senki sem mer rászólni: - Ne nyúlj hozzájuk, különben lejön a por a szárnyukról, és többé nem tudnak repülni! (...) Anya a legnagyobb, legerősebb és legépebb szárnyú pillangó. Amikor kicsi voltam, túláradó, vakító fényként ragyogott a házunkban. Kétségtelenül ő gyakorolta a legnagyobb hatást az életünkre. Attól a perctől fogva, hogy hazamentem az iskolából és beléptem az ajtón, éreztem a jelenlétét a levegőben. Éreztem az illatát a főztjében, láttam a kitárt ablakokban, és hallottam az édes, divatjamúlt tamil dalokban, amiket a rádión hallgatott.
Az anyai szeretet kritikátlan, önzetlen és önfeláldozó, az anyai szeretet mindent megbocsát: a hisztizést, a könnyeket, a közömbösséget, a hálátlanságot vagy a kegyetlenséget is. Az anyai szeretet egy fekete lyuk, ami elnyeli a bírálatot, felment minden vád alól, megbocsátja az istenkáromlást, a lopást és a hazugságot, és még a leggonoszabb cselekedetet is olyasmivé változtatja, ami nem az ő hibája.
Szeresd, becézd hát édes anyukádat, ő a földön a legdrágább kincs. Csak akkor tudod, mi a bú, a bánat, Ha egyszer ő - Isten őrizz - nincs!... Van nékem pompás, gazdag, szép lakásom, De kolduskunyhó lehetne tanyám, Ha még egyszer - úgy mint te, kispajtás - Csókolhatnám édes, édes, édes jó anyám!...
Csókold meg édes anyukádat százszor, Szorítsd kezét jól, bárhová vezet, Szívből szeretnek téged talán máshol, Legjobban mégis anyukád szeret.
A világon van sok millió ember, S van sok ezer, ki téged szeret, De hogyha baj van, már egyik sem ismer, S nem törődik senki sem veled. Csak egy van, aki melletted áll mindig, Jó szellemként követ, vigyázva rád - Ha rossz is vagy, ő mindig jónak lát: A te drága, édes, édes, édes jó anyád!
A feleség vigaszra lel, barát helyett kerülhet másik, de van egy árva szív, amely emlékszik, érez mindhalálig. Képmutató és nemtelen világában a rút közönynek, sok álnokság közt egy helyen találtam szent és tiszta könnyet: a szegény anyák könnyeit.
Facebook
Pinterest