Idézetek az álmodozásról
Este behunyod a szemed, elalszol, és az álmok világában találkozol Vele. Ám egy napon történik valami. Egy napon kilép az álmaidból, és melléd szegődik. Valósággá válik. És ekkor különös dolog történik. Már nem jelenik meg álmaidban. Nem találkozol vele éjjelente, nem beszélsz vele álmaidban. De ez nem csoda. Hiszen kilépett onnan, belépett való világodba.
Tudod, hogy milyen borzasztó felébredni egy szép álom után. Egy szép álomból a szomorú, szürke valóságba. A hiány valóságába. De van, amikor megfordul minden. Amikor legcsodálatosabb dolog felébredni. A valóságba. Van, amikor a valóság minden álomnál szebb. Amikor a valóság nem a hiány valósága. Amikor a valóságban ott van valaki, aki felette van a legszebb álmoknak is.
Mintha este se menne le a nap, minden világít éjszaka is, és az ember csak fülel, hallja-e már a léptét annak a csodálatosnak, annak a nagyszerűnek, amit remél.
Mindenkinek vannak álmai. Mindenki szeretné hinni, hogy különleges, hogy tényleg tehet valamit a többiekért, és hogy valóban fontos a családja, a barátai és mások számára is.
Kívánságunk teljesülése gyakorta átok, míg a sóvárgás csak kellemetlen.
Az ábrándozás nincs életkorhoz kötve. Az álmok pedig nem öregszenek.
A szabadság révén álmodhatunk. Hiszen álmok nélkül nincsen élet. Ahogyan az élet nélkül sincsen álom. Én meg akarom élni az álmaimat. És valóra akarom váltani őket. Szeretek a harmatos, puha fűben feküdni, azt sem bánni, hogy bogarak mászkálnak göndör fürtjeimen, és csak bámulni az ég végtelen, kék csendességét. És a madarakat. Ilyenkor is álmodozom. Arról, hogy velük együtt repülhetek. Száguldhatok a végtelen csendességbe, és zuhanhatok, súlytalanul, magatehetetlenül átadva magam a semminek. Semmivé válni. Ez a szabadság katarzisa. Alfája és omegája.
Álmodni, elképzelni, erőnkkel szabadon játszani és tervezni, reménykedni és várni a beteljesülést: a legnagyobb öröm. De a megvalósulás már korlátozás.
Az ember annyit álmodozhat a lehetetlenről, amennyit csak akar, de az álmok mindig eltűnnek, amikor felébred.
Az álmodó olyan ember, aki csak holdfényél tud eligazodni, a büntetése pedig az, hogy mindenki másnál korábban látja meg a hajnalt.
Egy álom volt csupán. Csak halálra ítélt, Hangok a zongorán Mint nyári hópihék.
A látóhatárt kémlelte, megpróbálta követni a lenyugvó nap lángoló korongját. (...) Ekkor eszébe jutott a régi skót legenda, amely szerint az utolsó napsugár annak, aki megpillantja, hatalmat ad, hogy eloszlassa az illúziókat, és olvasni tudjon az érzésekben és a szívekben.
Az emberek úgy beszélnek az álomról, mintha az az éjszaka és az alvás jelensége volna. Pedig jobban kellene tudniuk. Minden eredmény, melyet felmutatunk, önkecsegtetésünkből származik, és minden önkecsegtetés az álmokban ébred föl. Az álmodozás a munka enyhítése, a bor, mely a cselekvésben fenntart bennünket.
Az egyetlen hely, ahol az álmod lehetetlenné válik, a saját gondolkodásodban van.
Hová tűnt az álom nappalaimból? (...) Az a másik álom, a nappali, mely végigkísért utcán és szalonon, műhelyen és tömegen, az igazi, az a derengő és eszmélő álom, az autóbuszon, jegyváltás közben vagy a fák alatt, egy kerti úton, az a szédülés, mikor átmentem egyik szobából a másikba, az a cél, tárgy és kép nélkül való eszmélés, hogy élek, két semmi között, ez a makacs álom az életről: hová tűnt?