Versek a boldogságról
Kapj a múló pillanaton, még visszarívod, ember: a boldogság félénk nagyon, nem jön, ha hívod, ember.
Önmagában élni legszebb égi jutalom; Boldog a ki érzi s használja mennyei javát.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, A telhetetlen elmerülhet benne, S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
És milyen kár, hogy csak akkor vettük észre: ez volt a boldogság, amikor már régen véget ért. A boldogság. Mert a Pillanat örök marad. Mindörökké az idő s tér közé, mint ék, ott ragadt, miként léckerítés között szakadt rongydarab. Emlékszel hol maradt, hová lett az a pillanat?
Sietni én sosem siettem. Gondoltam, megvárnak a dolgok. Hiába volt sorsom kietlen: boldog voltam, boldog és boldog.
Hol boldog béke van, bátran épít akárki, az áttetsző patak kerteken át folyik a földre, rábizott vetés híven csiráz ki, urának hozza majd nemes gyümölcseit.
Nem tart örökké semmi, mulandó lét ez itt; Mi boldogítna tartón, tán nem is létezik. Boldogság, álom, ábránd, széttépett falevél, Mit majd gyorsan sodorva elhajt a kósza szél, Szerencse, hit, dicsőség, múló, csalóka fény, Szétpattanó habocska a csendes tó szinén.
Az ég ott fenn még csupa csillag;
ösvényünk itt lenn csupa illat;
és a boldogság mennyei
parfümjét nem gyűjtöm flaskába:
jaj annak, aki megtalálja,
jó annak, aki keresi.
A boldogság a leggyöngébb palánta, de illata az esteket betölté és megtanitott bús, pogány dalára: "Csak itt és egyszer! Soha, soha többé!"
A boldogság sose fő,
sose cél, csak pihenő.
Hogy tartós legyen Egészed,
váltakoznak mind a részek.
Nem a megnyugvás a cél:
mind mozogjon, ami él.
A képzelődés szép játékai, Az érzemények édes ömledési Szépítik ámbár boldogságodat, De nem tehetnek boldoggá magok.
Facebook
Pinterest