Vers
Pedig, ha úgy veszem, kedves se vagy, se szép,
de bájkörödbe léptem, s nincs többet onnan exit.
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
s én mozdulni se mertem, félve, hogy
felébredek és álomnak remélve,
hogy ébren vagyok... és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem,
hogy karjaimba fészkelje magát.
Hagyj el, kis lepkém, drága szerelem,
igy fény maradsz vakult egemen:
egy kis fény, tavasz, kék lobogás,
édes tündérhegedűzokogás -
vesztett sugár, de végre égi jel,
hisz magam engedtelek el!
Nem múlik el a szerelem
Csak fegyelmezett lesz.
Szavak nélkül is mindent tudó,
Pillantásból is értő
Messzeségből is megérző
A lélekrezdülést is fölfogó
Bizonyosság.
Jól esik látnom: csendesen pihen
Minden bútor és békén feketül,
S az iszonyú és néma semmiben
Föllélegzem: nem vagyok egyedül...
Ne távozzék szív soha
szerelmétől messzebb,
mint a rózsát ahova
virulva vihessed.
Van egy arc,
amit csak önmagunkat elképzelve látunk
- lehet, hogy ez az igazi.
(...)
És van,
van arc, amit csak az lát, aki szeret,
akit szeretünk. Ez a legszebb,
a legmulandóbb. A legérvényesebb.
Most megigézve
állok előtted, számon a csókja
orgona-szádnak, s nincs az a mégse,
mely leszakíthat rólad. Akarlak.
Mint ki elindul ködfolyam-árban,
vágyom a titkod, mélybe takartat.
Nem jobb gyönyörre kelni fel,
Mint űzni éjen át?
S nappal az ifjú, hév gyönyör
Tán szégyellné magát?
Átöleltem, s megállani tűnt
szívverése; szeretném
megáldani boldog helyünk
az árpaföldi mezsgyén!
Holdról, csillagokról soha
nem hullt a földre szebb fény!
Két szív ád, boldog éjszaka
az árpaföldi mezsgyén.
Ha mosolyog, mosolya csupa csillag,
De ha szomjazom, akkor friss patak,
Az én kedvesem az egeknek nyílhat,
De megcsókolni csak nem szabad.
Facebook
Pinterest