Nagyon egyszerű deal, amit a Facebook csinál: kapsz egy szolgáltatást, a termék pedig nem a Facebook, hanem valójában te vagy. Ez elég szépen le is van írva a szabályzatukban. Ha elfogadod, beleegyezel abba is, hogy az adataidat eladják. Ezek után azért nehéz felháborodni bármin.
A profilkép ígéret és álca, sűrítve hordozza a közösségi oldal lényegét, miszerint mindenki a lehető legvonzóbb és legegyértelműbb oldalát igyekszik a világ elé tárni, gondosan kitakarva az oldalhajtásokat.
Ha valami eszköz, akkor csak ott áll, türelmesen várva. Ha valami nem eszköz, akkor dolgokat követel meg tőlünk, elcsábít, manipulál, követelőzik. Az eszközalapú technológiai környezet átváltozott egy függőségen és manipuláción alapuló környezetté. Ez az, ami megváltozott. A közösségi média nem egy eszköz, ami használatra szolgál. Saját céljai vannak, és eszközei vannak azok elérésére, a pszichológiát fordítva ellenünk.
Úgy fejlődtünk, hogy érdekeljen a törzsünk tagjainak véleménye rólunk, mert az számít. De úgy fejlődtünk, hogy tízezer ember véleménye érdekeljen? Nem úgy fejlődtünk, hogy ötpercenként kapjuk a társadalmi elfogadást. Egyáltalán nem erre az élményre fejlődtünk ki.
Mielőtt megosztasz valamit, nézz utána a hírnek! Vedd figyelembe azt is, milyen forrásból származik! Keress rá! Ha olyasminek tűnik, ami szélsőséges reakciót akar kiváltani belőled, akkor valószínűleg így is van. Lényegében a kattintásaiddal is véleményt nyilvánítasz.
Amíg nem volt ennyi fényképezőgép, hogy minden telefonban van, és nem voltak idővonalak, hogy állandóan rögzítve vagy, addig az emberek sokkal kevésbé reflektáltak, sokkal kevésbé reflektált életük volt. Most mindenki ebben a csapdahelyzetben van, és állandóan tükörhelyzetek elé vagyunk állítva. Ez egy narcisztikus világ, és aki azt mondja, hogy őrá ez nem hat, az egy póz.
A Facebook lehetőséget ad arra, hogy az ember viszonylag diszkréten kopogtasson a másiknál, és jelezze: tudom, hogy kicsit eltűntem, de most kellene a segítséged.
Szerencsére a nők között szolidaritás is létezik. Nehéz időszakokban lájkokkal, szmájlikkal, szívecskékkel, imákkal, cicás videókkal és biztató szavakkal töltik meg egymás Facebook-hírfolyamát, a csetszobákban pedig jól szórakoznak a többiek életében is előforduló ismerős eseményeken.
A közösségi média átalakult a technológiai világ központjából egy mindenki által megvetett szemétteleppé.
Ahelyett, hogy figyelmünket úgymond "á la carte" állítanánk össze, reggeltől estig "meglepetés információs menüvel" tömjük tele, amelyet ráadásul valaki más talált ki számunkra. Hogy mire gondolok? Az e-mailekre, a Facebook-állapotfrissítésekre, a szöveges üzenetekre, a Twitter-bejegyzésekre, a hírfigyelésekre, a nagyvilág híreire, a dokumentumokban található hiperlinkekre, a weboldalakon, reptéri, pályaudvari, villamosokon lévő képernyőkön felugró videoklipekre. Ezek mind-mind elvonják a figyelmünket. Szórakozunk a szüntelenül az arcunkba tolakodó, részben banális, részben szórakoztató történeteken. Javasolnak nekünk ezt-azt, reklámoznak nekünk mindent, körbeudvarolnak minket. Ettől kicsit királynak és királynőnek érezzük magunkat. Pedig vezetőszáron tartott rabszolgának kellene érezni magunkat.
Az emberek a közösségi médiában miért csak a jó cselekedetekről, a szépségről, a boldogságról, az örömről beszélnek, vagy olyan helyzeteket osztanak meg? Senki nem lenne olyan tökös, hogy kiírjon akár egy ilyet, hogy: "Ma beszóltam egy embernek, hogy igyekezzen már, mert (...) menni akarok." vagy "Sík ideg vagyok, szarul aludtam, ezért a beosztottjaimat leordítom mindenért a sárga földig." Szép lenne nem? Mennyivel őszintébb lenne, de nem, mert az ilyet nem mondjuk el, nem osztjuk meg, de (...) cuki kutyás képeket igen, mert ez mosolyt csal az arcunkra, de élőben akkor miért nem tudunk mosolyogni, ha meglátunk egy hasonló cuki kutyát? Nem, sokunk kikerüli, elhúzódik ésatöbbi. Magyarán saját magunkat köpjük szembe az ilyen kamu Happy Life-fal.
Az Instagramra és Facebookra posztolt fotóim nem a mindennapjaimat, hanem a különleges perceket mutatják be. A mindennapjaim azzal telnek, hogy magamra öntöm a kávét, próbálok magamhoz térni, és a kulcsomat keresem.
Felszabadító érzés, ha kizárólag önmagadnak készítesz és posztolsz képeket. Ahelyett hogy azon az imidzsen dolgoznál, milyennek akarod láttatni magad, inkább a jövőbeni énedet tartsd szem előtt, aki szívesen emlékszik maid vissza. Ha pár év vagy évtized múlva vissza akarsz majd tekinteni, vajon mit látnál szívesen?
Mit tesz például a Facebook? Megadja a kapcsolódás illúzióját, miközben a személyesség hiánya és a fizikai távolság miatt mégis biztonságban érezhetjük magunkat. Valójában persze a szemünk előtt nő fel a lehető legmagányosabb generáció. A digitális világ csak tovább rombolja a sérült kapcsolati képességünket, pont azt, ami az embert igazán emberré teszi.
Facebook
Pinterest