Papp Ádám

Milyen jó is, ha valaki tényleg a szemedbe mondja, hogy szeret, hogy fontos vagy neki! Milyen jó az is, ha megköszönjük a másiknak, hogy van, hogy ő van, és milyen jó érzés belefeledkezni a mosolyokba, a kézfogásba, ölelésbe, a csókba! És milyen jó lenne, ha nem csak ez az ünnep szólna a szeretetről, a szeretni akarásról, az odafigyelésről, hanem minden nap! Minden nap, amikor felkelsz, amikor megiszod a kávéd, reggelizel, éled azt, ami ma van, és este hálát adsz mindenért.

Rohanó emberek, rohanó élettel, semmit sem végiggondolva tengetik a napjaikat és mikor eljön a szeretet ünnepe, megállnak egy pillanatra, és mintha kitörne valami belső pánik. "Ahha, ez az, amikor szeretni kell a másikat, meg odafigyelni egymásra." Erősen hangozhat, de le merném fogadni, hogy sokakban, sőt inkább egyre többekben ott motoszkál ez a kellemetlen felismerő mondat, mert annyi halaszthatatlan dolgunk van egész évben, hogy ez egy percig sem jutott eszünkbe. Nem jutott eszünkbe szeretni, vagy odafigyelni, mert sok a dolgunk, legalábbis ezzel nyugtatjuk a kicsiny lelkünket, ami már annyira talán nem is lélek, inkább olyan, mint egy rendszer, amit frissítünk, amit átalakítunk úgy, ahogy nekünk jó. Ugyanígy vagyunk az ajándékok beszerzésével. Előtör a pánik, de több időt nem fordítunk arra, hogy jobban végiggondoljuk, hogy minek örülne a másik. Nem kell (...) nagy dologra gondolni, elég egy apróság, de abban ott legyen a szeretet, vagy a szerelem, vagy a jóság.

Tudod, én úgy vagyok; ha méreggel tölti meg szívem is a mocsok, s gyűlölnek az Angyalok, akkor is - egekre nevetve - mindent, amit és akit szeretek, ahhoz egy életen át hű vagyok.

Én akarok - ha kell - a tűzben égni, és meggyászolom azt, aki nem mer élni.

Néha jól vagyok, néha annyira mégsem, néha úgy érzem, már meghalhatok, néha azt, hogy keveset éltem.

Akarom, hogy te legyél a minden; az élet és a leggyönyörűbb halál.

Végül majd
ott leszek egy halk szóban, egy dalban, mit a szél sodor, ott leszek egy véletlen pillanatban, hol még őszinte az a mosoly.

Elsírtam már a fájdalmakat, kevés időt szentelek ma rá. Néha mégis párat felkutatok, hogy újra eltegyem a szívem alá.
Lelkemet sajogtatom hiába; semmi nem lesz már ugyanolyan. Mosolygom csak rajta könnyezőn, így helyre rázhatom magam.

Egyikünk útja sem könnyebb, csak testre szabottak az akadályok.

A csend meg van áldva azzal a funkcióval, hogy utat mutasson és észhez térítsen.

Nem az számít, hogy hányan kiáltják a neved, hanem, hogy mennyien értik meg azt, mennyien fogadják magukba, amit adsz.

Sokkal többre jut az az életében, aki tudja, hogy mikor kell csendben maradni.