Idézetek a társadalomról
Az egyenlőség az irigység utópiája.
Én híve vagyok a szelídebb bölcsességnek, és nem kedvelem azt a vad erkölcsiséget, melynek fog és köröm legelső fegyvere és embertársait azzal leplezi le.
S ezt az emberiséget, hisz ember vagy, ne vesd meg.
Soha nem volt több hamis próféta, több hazugság, több halál, több rombolás és több könny, mint a mi századunkban, a huszadikban, a haladás, a technika, a civilizáció, a tömegkultúra és a tömeggyilkosságok századában.
Rájössz majd, hogy nem te vagy az első, akit megzavar, megrémít és undorral tölt el az emberek viselkedése. Semmi esetre sem vagy egyedül a listán, ez izgalmas és serkentő felismerés lesz. Nagyon, nagyon sok ember volt már ilyen erkölcsi és lelki válságban, mint te most. Szerencsére volt köztük, aki feljegyezte az akkori problémáit. Tanulsz majd belőlük, ha akarsz. Mint ahogy egyszer, ha valamit már felmutattál életedben, valaki más tanul majd tőled. Csodálatos, kölcsönös folyamat.
Vannak írott törvények - ezek mulandóak; de vannak íratlan törvények is - azok örök érvényűek.
A gyűlölet a legfélelmetesebb, legmágikusabb hatalom, amely eddig a földön megjelent. Túlszárnyal és lebír minden más emberi gyöngeséget; az egyéni önzést, kényelemvágyat, halálfélelmet. Fehérizzásig korbácsolja a fanatizmust, tömeggé olvasztja az embert, s az a saját pusztulása árán is csak pusztítani akar.
Ne mondd, hogy az, ki bátor volt megszületni, Mind hős, ha majd tenni kell. Az álmom rég majd békében úgy ébredni, Hogy ezt hősök nélkül értük el.
Ha egy leszakadt végtagot visszavarrnak, az anyatest táplálni fogja és életben tartja. És az a végtag a testet gazdagítja.
Elfuserálták ezt a nemzedéket. Semmi valódit nem kaptak, csupán pótszereket, a csömörig. (...) Én is így nőttem fel. Nem tudom, mikor döbbentem rá, hogy nem kell elfogadnom azt az alacsony értékrendszert, amelyet mindenfelől próbáltak belém sulykolni. Kioltják fantáziánkat, hogy aztán ők irányíthassák képzeletünket. Elsorvad bennünk mindaz, ami emberi s már csak anyagi értékekkel tudjuk túlüvölteni a bennünk ordító ürességet. Ez egy üzleties világ, amely azzal áltat, hogy megad nekünk mindent, mi az ujjpercünket se mozdítsuk; úgy tesz, mintha értünk dolgozna, holott valójában haszonállataiként tart bennünket.
Lehet úgy élni egy közösségben, egy családban, egy faluban, egy városban, egy megyében, egy országban, egy nemzetben, hogy csak magammal, csak az enyémmel foglalkozom? NEM LEHET!
Ezt a világot nem az atombomba fogja elpusztítani, akármit is írnak az újságok, hanem a nevetségesség, a banalitás, és az a megátalkodott szokás, hogy mindenből viccet csinálunk, méghozzá rossz viccet.
Alaposan elferdült már az értékítélet, Hiába nézed, mégis tévesen ítéled meg, Mi a jó, mi a rossz, mi szép vagy csúnya. Vagy csak direkt torzítasz a hazugságok mögé bújva? De durva! Te még magadat is becsapod, Mert megszoktad, hogy a boldogságot csomagolva kapod.
Nem tudom, mi van velünk, maiakkal. Eszünkbe se jut, hogy lassítsunk, és ott keressük örömeinket, ahol meg is találjuk: emberi mivoltunkban. Lélekszakadva rohanunk el önmagunk mellett, már kölyökkorunkban, hiszen készen kapjuk fantáziánk pótszerét, a színes képek áradatát, holott nem volnánk rászorulva, mert ez a sok silány villódzás a képzeletünk bokájáig sem ér. Hazug, hamis igényeket táplálnak belénk, s ha nem vagyunk elég jó viszonyban önmagunkkal, el is hisszük, hogy önszántunkból és igazából vágyunk a temérdek haszontalanságra. Egyszer csak összeroppanunk e sok fölös teher alatt.
Egy gályában ülünk, amit rengetegen hajtunk, De nem igazán egy irányba, így minden hiába, Csak egy helyben tipródunk a megoldásra várva.
Facebook
Pinterest