Idézetek a társadalomról
Az ostobaság: a boldogságra való alkalmasság, a tökéletes megelégedettség. Ez a legfőbb jó egy civilizált társadalomban.
Nagy dolog a nagyság, de még nagyobb az emberség.
Van ember - van probléma! Nincs ember - nincs probléma.
Joszif Visszarionovics Sztálin
A kultúra azért különlegesen szép terméke az emberi viselkedésnek, mert egyedi és megismételhetetlen. Minden igaz közösség egyszeri jelenség. (...) A kultúra éppen úgy egyedi, mint az emberi személyiség.
Bármilyen szép és ideális egy kultúra, azt nem lehet egy csoportra simítani anélkül, hogy az emberek korábbi nézetei, hiedelmei, viselkedési módjai ne befolyásolnák azt, ami majd kialakul.
Minden közösségre jellemző, hogy ha már megformálódott a kultúrája, akkor az akadálya jelentős változásoknak. Az életkörülmények, háborúk, belső konfliktusok persze megbontják a tradíció szövetét, és kialakulhatnak érdemleges változások, de ezek mindig a korábbi kultúrához kapcsolódva jelennek meg.
A világ minden létezőjének, jelenségének megvan a maga természetes létezési ciklusa. Keletkezik, megszületik, van, azaz él, és elmúlik. Ez igaz az egészekre és igaz a részekre is. Miért éppen az emberiség lenne kivétel?
A közösségek kultúrája olyan, mint egy-egy szép állat. Minden része valami hasznos célt szolgál, és alá van rendelve az egésznek.
A városi kultúra a saját szempontjai, a saját elfogultságai alapján ítél meg másokat, és valójában mindenfajta megítélés, a jónak és rossznak latolgatása, kultúrafüggő dolog. Nagyon kevés olyan érték van, ami minden kultúrában megtalálható. Ezek legtöbbje biológiával kapcsolatos, mint az élet tisztelete, a gyilkosság, kínzás elítélése vagy éppen a szülők tisztelete.
Megjátsszuk a bátrat, az őszintét, a kitartót, és megjátsszuk az okosat, sőt a gazdagot is. Megjátsszuk a Férfit, a Nőt, a hűséges Hitvest, az odaadó Szeretőt, a gondos Családfőt, és a szerető Családanyát. Eljátsszuk a jónak hitt szerepet. Kijátsszuk a világot kedvünk szerint. Mert hiszünk a hivatalos ideáloknak, a ránk kényszerített elvárásoknak, és elhisszük, hogy rosszak vagyunk. Inkább hazudunk tökéletest, minthogy szembe merjünk nézni hibáinkkal és vállaljuk önmagunk. Félünk az elutasítástól, félünk a kudarctól, félünk önmagunktól, gyávák vagyunk. Ezért inkább eljátsszuk azt a szerepet, amiről úgy gondoljuk, a környezetünk elvárja tőlünk, belebújunk sikerjelmezekbe, amihez automatikusan jár a tisztelet-szeretet-csodálat mindentől megvédő sikerpáncélja is. Aztán csodálkozunk, ha kiborulunk, állandóan feszültek és idegesek vagyunk, szorongunk és félünk, inni kezdünk vagy gyógyszereket szedünk (...), vagy nem tudunk gyereket szülni. Marhára nem érezzük jól magunk a saját bőrünkben. És jöhet a reiki, a Titok, az agyhullámok, a savtalanítás vagy a legújabb lélekguru, pedig csak le kellene ülnünk egy fotelba és elgondolkozni.
Lelkünk mélyén számtalan kor rögeszméjének elsüllyedt hajóroncsa él, s csak azért nem bukkan felszínre, mert jelenlegi egónk tökéletesen beleágyazódik abba a valóságrendszerbe, amiben él. Szivacsként magába szívja az aktuális korhülyeség írott és íratlan szabályait, s miközben magában az örök emberit elfelejti, olyan lesz, mint egy kirakati bábu, melynek értékét teljes egészében a ráaggatott divatcikkek határozzák meg, vagy még jobb hasonlattal: mint komputer, melyet mások programoztak be.
Mindenki kisebbségben él, az egész világ. Ma már nincs közös civilizáció. Még családon belül sincs. Ez egy új kor. És ezt nevezik magánynak. Egyetlen út van: megtanulni egyetérteni.
Áll tétován az ingatag tömeg, s hová az ár sodorja, arra megy.
Csak a kis titkokat kell őrizni. A nagyokat a nyilvánosság hitetlensége tartja titokban.
Az olyan magától értetődően rossznak tűnő magatartásnormáknál, mint egyes borneói és új-guineai törzsek fejvadászata, sem szabad arról elfelejtkezni, hogy hirtelen megszüntetése milyen hatással járna a kultúrát összetartó társadalmi magatartásnormákra. Ugyanis minden kultúrát bizonyos fokig hasonló váz képez, és a kölcsönhatások bonyolult rendszerének megértése nélkül meglehetősen veszélyes bármely elemét önkényesen kiemelni.