Idézetek a társadalomról
Szélcsendes, nyugodt időben minden főhivatalnok azt hiszi, hogy a hatáskörébe tartozó népességet csakis az ő erőfeszítései tartják mozgásban, és minden főhivatalnok éppen nélkülözhetetlenségének e tudatában látja fáradozásának, erőfeszítéseinek legjobb jutalmát. Világos, hogy mindaddig, amíg nyugodt a történelem tengere, a főhivatalnok, aki korhadt ladikját a nép hajójához csáklyázza - tehát őt mozgatják -, szükségképpen úgy érzi, hogy az ő erőfeszítése mozgatja a hajót, amelybe belekapaszkodott. De támadjon csak vihar, háborogjon csak a tenger, mozduljon csak meg maga a hajó, akkor már nem lehet tévedni. A hatalmas hajó megy a maga útján, mindentől függetlenül, a csáklya már nem éri el az útnak eredt hajót, és a főhivatalnok - az erő forrása, a hatalom birtokosa helyett immár csak jelentéktelen, haszontalan és gyenge ember.
Most még csak helyi háborúk dúlnak. De már a levegőben lóg egy totális háború réme. Sok a méreg az emberiségben, a környezetben. Ez robbanáshoz fog vezetni. Nézzétek meg a kommunizmust levetett országokat. Mit vettek fel helyette? Nacionalizmust, sovinizmust, rasszizmust. Negyven évig minden szót beléjük fojtottak, most a gyűlölet tör felszínre belőlük. Karizmatikus vezetőt keresnek, s furcsa módon azokban látnak karizmát, akik fröcskölnek. Sercegve égő gyújtózsinórok nyomába szegődnek. Fajgerincről locsognak. Negyven évig altatták az értelmüket, és most, elhalt értelemmel, hogyan lehetnének szabadok? Mégis bevették, hogy azok, a választásban is. Két kézzel kapnak a közéjük szórt üveggyöngyökért, miként hajdan az indiánok. Most kérdezzétek meg az indiánokat! Ők is megünneplik a Kolombusz-évfordulót?!
Amikor a környezetvédő mozgalmak megalakultak, a zöld egyet jelentett a dilissel. Zöld hírekkel mulattatták az embereket: valami lökött alak megint odaláncolta magát egy buldózerhez, szemétszállító hajóhoz, betonkeverőhöz, akármihez. És ez legalább olyan vicces volt, mint hajdan a szüfrazsettek, akik tollas fövegben a lámpaoszlophoz bilincselték magukat, hogy felhívják a figyelmet a nők jogaira. Nos, ami azt illeti, azóta bőven az arcunkra fagyhatott a mosoly. Nagyanyáink kissé túlvívták az egyenjogúságot.
Az emberi faj olyan, akár a csicsóka: szapora, igénytelen és kiirthatatlan. Először talán jó ötletnek tűnik a termesztésük: a csicsóka majdnem krumpli, és a felületes szemlélőnek ideig-óráig az ember is létezőnek látszik, olyasvalaminek, ami létre való. Ám ahogy a csicsókáról is hamar kiderül, hogy édes, göcsörtös (hámozhatatlan) és csak a disznó eszi meg (na jó, a ló is), úgy az ember is rég leleplezte magamagát: reménytelen fajta, isteni fogyasztásra alkalmatlan, és mindent megmérgez maga körül. De mire ez napfényre kerül, már késő, akkor már kaszálhatjuk, sarlózhatjuk, kapálhatjuk, mehetünk bármilyen gyilkos szerszámmal a háromméteres, kénsárga virágú csicsóka ellen, az onnan el nem tűnik. Mint ahogy az Isten is elkésett, nincs az a borzalom, amivel eltörölhetné könnyelmű vállalkozását, a teremtést.
Az, hogy otthon maradjon egy nő a gyerekeivel, manapság rémálom és súlyos teher. Ehelyett a nők képesítéseket szereznek (általában valami elméleti baromságot) és minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy olyanok legyenek, mint a férfiak. Úgy dolgoznak, mint a férfiak; úgy öltöznek, mint a férfiak; igyekeznek úgy gondolkodni, mint a férfiak; úgy beszélnek, és úgy cselekednek, mint a férfiak – sőt, néhányan még úgy is néznek ki, mint a férfiak. Mivel az okos nők legjava a tanulással van elfoglalva, a butább nők szülik a több gyereket, így aztán az egész emberi faj egyre silányabb lesz, mivel az átlag intelligencia esik, ha a butább nők szülnek a legtöbbet.
Az ember tudatosan él önmagának, de tudattalan eszközül szolgál az emberiség történelmi céljainak eléréséhez. A végrehajtott cselekedet visszavonhatatlan, és hatása, ha időben egybeesik millió más ember cselekedetével, történelmi jelentőségre tesz szert. Minél magasabb fokán áll valaki a társadalmi ranglétrának, annál többen vannak kapcsolatban vele, annál nagyobb hatalma van másokra, annál inkább szembetűnik minden cselekedetének eleve elrendelt, tehát kikerülhetetlen jellege.
Mindennek mértéke az ember.
Mialatt mi itt kellemesen elcsevegünk egymással, minden másodpercben emberek tucatjai halnak éhen, és pénzmilliárdok folynak a fegyverkezésbe. Amíg egyetlen szót kiejtek a számon, valahol a világban huszonnyolc ember pusztul éhen. Valamivel hosszabb szavak elhangzása közben másokat háború, terrorizmus, bűnözés folytán meggyilkolnak. Persze közben születnek is emberek. Felmerül a kérdés: IDE?
Nem a gyerekek rosszak, hanem a világ, de a világot csak a gyerekek tudják megváltoztatni.
Ez a kor mintha már csak élni akarna, szerep és küldetés nélkül. Én azt hiszem, így nem lehet élni.
Pénz akad. Csak jellem és bizalom van túl kevés.
Megvan az okuk a törvényeknek, még ha emberek alkották is, és az ember úgy érzi, hogy rosszak, és rá talán nem érvényesek. Azok a törvények azért vannak, hogy az embereket kordában tartsák, és megpróbálják megtartani az egyensúlyt sötét és világos között.
Konvenciók, bevett szokások hideg vaspántjai szorítják lüktető, eleven húsig lenyúzott szivünket.
Az emberi kultúra XX. századi hanyatlását eltakarta a technikai civilizáció szemfényvesztése.
Óriási erőket kínál az ember, ha bízunk benne, a közösség, ha támaszkodunk rá, a demokratizmus, ha komolyan gondoljuk.
Facebook
Pinterest