Vörösmarty Mihály

Szép a szép szemek haragja, Mint villám s az éj, Ah de édesebb a béke, Megbékülni kéj.

Nézd a világot: annyi milliója, S köztük valódi boldog oly kevés.

Éj vagyok, te csillag, Fényes és hideg, Én setét a bútól S vágy miatt beteg.
Általad homályom Fájva összereng, Míg fölötte arcod Istensége leng.

Oly szép szemem ha volna, Mint a tiéd, Szívfoglaló hatalmát Megérzenéd.
Rád néznék mindörökké, Mint tiszta ég.

Mindig így volt e világi élet, Egyszer fázott, másszor lánggal égett.

Az ember feljő, lelke fényfolyam, A nagy mindenség benne tükrözik. Megmondhatatlan kéjjel föltekint, Merőn megbámúl földet és eget; De ifjusága gyorsan elmulik, Erőtlen aggott egy-két nyár után, S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia. Kiirthatatlan vággyal, amig él, Túr és tünődik, tudni, tenni tör; Halandó kézzel halhatatlanúl Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is, Még a hiúság műve van porán.

Szívemet hagyom hidúl; Lásd, hogyan mégy rajta át, Mert alatta tenger a bú, S a sohajtás fergeteg.

S alszik a gond, mint a gyermek, Mely sirásban fáradott meg, Föl nem ébred, meg nem hallja, Hogy vendég jön, és megyen

Most mint elkapott levél, Kit süvöltve hord a szél, Nyugtalan vagyok magamban, Örömemben, bánatomban, S lelkem vágy szárnyára kél.

A jellemvonások ügyes megválogatásával és találó felnagyításával minden emberi lény gondolkodásmódját és természetét olyannak rajzolhatjuk, mintha az csupa riasztó ellentétből állna.

Örökké a világ sem áll; De amig áll, és amig él, Ront vagy javít, de nem henyél.

Ha férfi lelkedet Egy hölgyre föltevéd, S az üdvösségedet Könnyelműn tépi szét; Hazug szemében hord mosolyt És átkozott könyűt, S míg az szivedbe vágyat olt, Ez égő sebet üt.

Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, A telhetetlen elmerülhet benne, S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.

Láttalak álmomban, harag ült szép homlokod élén S egy csókom haragod fellegit elzavará.