Vörösmarty Mihály

Még jőni kell, még jőni fog Egy jobb kor, mely után Buzgó imádság epedez Százezrek ajakán.
Vagy jőni fog, ha jőni kell, A nagyszerű halál, Hol a temetkezés fölött Egy ország vérben áll.

Álom, álom, édes álom! Altass engem, légy halálom, Légy halála életemnek S élte haldokló szivemnek.

Ah nem tudlak elkerűlni, Mert szivemben vagy; S szép, mint hajnal szép világa, De - kegyetlen vagy.

Inkább válnám életemtől, Elszakadnék en szivemtől, Poklot érted megkerülném, Minden jómat eltemetném Inkább, mint elhagyjalak.

A természet örök könyvét forgatni ne szünjél: Benne az istennek képe leírva vagyon.

Szunnyadj szerelmem, még nincs hajnalod.

Álmodjál örömet, s ha fölébredtél, ne csalódjál, És ha: csalódásod szebb öröm anyja legyen.

A gyülöletnél jobb a tett, Kezdjünk egy újabb életet. Legyen minden magyar utód Különb ember, mint apja volt.

Szörnyüség, most mondja bárki, Hogy leánynak lenni könnyü! Útját úgy eltérdelik, Hogy nem képes elszaladni. Mint lehullott férges alma Láb előtt hever körűle A sok csalfa férfi szív: S aztán lépjen, s ne botoljon! Oh, én inkább hódolok.

Vágyaimnak vég határa, Itt vagy, s reszketek belépni.

S ez minden, amiért az ember él? Setét, üres, határtalan kebel, Oh, a te magányod rémítő lehet! S így útazóim útra nem vezetnek. Egyik mint bálványt, hitvány port ölel, A másik rommá tenné a világot, Csak hogy fölötte ő lehessen úr.

Ember vagyunk, a föld s az ég fia. Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen, S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé, Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt Posvány iszapját szopva éldegéljünk?

Ah, a szív is úgy nyilik meg, Mint sötétben a szemek. Boldogságban zárva tartja Rózsaszínü ajtaját, Az örömnek gazdag árja, Hogy ne fojtsa el lakát; Búban, kínban, szenvedésben Titkos mélyeit kitárja, Hogy, ha még van, a reménynek Elfogadja sugarát.