Vörösmarty Mihály

S úgy van; de ott a tenger, halj bele, Ha már meguntad látni a napot, Vagy élj, s mozogj, hogy életet ne únj.

Éjfél van, az éj rideg és szomorú, Gyászosra hanyatlik az égi ború: Jőj, kedves, örülni az éjbe velem, Ébren maga van csak az egy szerelem.

Élte kiterjedjen boldog és hosszu időkre, Hogy örömére legyünk magzati, jó szivinek. Éljen kedves Atyám, s minden rossz messze kerűlje Érdemmel teljes s gondviselő kebelét, És igy egésséggel kívánom áldja meg a menny Föld kerekségének Istene és Nagy Ura; Vígság és örömök legyenek követői ezeknek Melyek a Boldogság eszközi és mivei.

Szeretve tísztelt jó mamám Kivánatom neved napján Ez, hozzád és üdvözletem: Hogy tégedet a Jó Isten Számos évekig éltessen, Minden javával szeressen.

Ugy áldjon meg isten neved napján, Hogy beérhesd vele minden órán. Legyen élted mint a virágos fa: Remény s öröm virágozzék rajta.

A reménység elhagyott, Csak te vagy hű, csak te vagy társ, Szűnhetetlen gyötrelem, Tél a szívnek, tél az észnek, Kétségbeejtő szerelem, Csak te nem hagysz, s mint sötét por, Mint felhő a vész elől, Hasztalan fut szűm előled.

Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába: Egész világ nem a mi birtokunk; Amennyit a szív felfoghat magába, Sajátunknak csak annyit mondhatunk.

A füst barna fiai Beköszönünk ma hozzátok, Házak boldog urai. És kivánunk, és ohajtunk Ujnál újabb esztendőt, Szerencsével rakodottat, Nem is egyet, sem kettőt, Hanem igen, igen sokat, Annyit, mint a kis világ, Mennyi csillag van az égen, Régi fákon mennyi ág.

Pénz kell-e? izzadj; járj utána, s lesz.

Gondold meg és igyál: Örökké a világ sem áll; Eloszlik, mint a buborék, S marad, mint volt, a puszta lég.

Ne szánj meg éltem szűnte után, utas! Ne szánj! nyugalmam felzavaró szavat Ne mondj felettem, kinjaimnak Vélem egyűtt temetése itt lett.

Nem hervaszt engem szerelem, De bú és fájdalom; A sírba szállt le jegyesem: Elhúnytát siratom.

Légy híve rendületlenűl Hazádnak, oh magyar: Ez éltetőd, s ha elbukál, Hantjával ez takar.