Vörösmarty Mihály

Ébredj föl, vagy ha még álmodni jobb, Menj, álmodd vissza, amit álmodál, Mert a valóság csalt remény.

A múltat tiszteld a jelenben, s tartsd a jövőnek.

És mégis - mégis fáradozni kell. Egy újabb szellem kezd felküzdeni, Egy új irány tör át a lelkeken.

A föld megőszült; Nem hajszálanként, mint a boldog ember, Egyszerre őszült az meg, mint az isten, Ki megteremtvén a világot, embert, E félig istent, félig állatot, Elborzadott a zordon mű felett És bánatában ősz lett és öreg.

Kár, hogy a pap megkeresztelt, Jobb volnál pogánynak, Mert pogány vagy és kegyetlen Híved fájdalmának. Vagy ha már meg kelle lenni, Mondtak volna másnak, Szép-, hamisnak, kellemesnek Csak ne Laurának.

Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt, Ki életszomját el nem égeté, Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt, Földön honát csak olyan lelheté.

Határozz, és kimondtad sorsodat.

Kinek virág kell, nem hord rózsaberket; A látni vágyó napba nem tekint; Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget: Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.

Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek, Megférhetetlen oly kicsin tanyán.

Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.

Hová merűlt el szép szemed világa? Mi az, mit kétes távolban keres? Talán a múlt idők setét virága, Min a csalódás könnye rengedez?