Stephenie Meyer

Az ember néha már csak azért kapaszkodik a hibáiba, mert sok időbe telt elkövetni őket.

Azon igyekszel, hogy mindenki mást boldoggá tegyél. De engem nem érdekel más. Én téged szeretnélek boldoggá tenni.

Ő olyan neked (...), mint valami drog. (...) Én is látom, hogy most már nem tudsz nélküle élni. Már késő. De én egészségesebb lettem volna a számodra. Nem kábítószer: én lettem volna a nap, a levegő.

A természet törvényei működnek: vadász és zsákmány, az élet és a halál örök körforgása. (...) Olyat viszont soha nem látni, hogy a hal hálából megcsókolná a sast. Ilyet aztán tényleg sose látni!

Ostobán ragaszkodtam az elképzeléseimhez, én akartam megmondani, mi lesz a legjobb neked, és az lett a vége, hogy csak megbántottalak. Újra meg újra, mélyen megbántottalak. Most már nem bízom magamban. Legyél boldog a magad módján! Mert én csak elrontom, ha a fejem szerint akarom csinálni.

Ösztönösen tudtam, hogy ez a szakadás, amely tegnap keletkezett a szívemen, egész életemben fájni fog. Mostantól ez is hozzám tartozik. Idővel majd könnyebb lesz - legalábbis így szokták mondani. De engem nem érdekelt, begyógyítja-e majd a sebemet az idő, vagy sem.

Többet jelentett nekem, mint egy barát. Azért nem bírtam sehogy se elbúcsúzni tőle - mert szerelmes voltam belé. Őbelé is. Szerettem, sokkal jobban, mint kellene, és mégsem eléggé.

Eddig még csak azt tapasztaltam meg, milyen embernek lenni. A jövő nagy, sötét szakadékként tátongott előttem, amit csak akkor fogok megismerni, ha már belevetettem magam.

A szüleim belém nevelték, hogy az anyagiak a legfontosabbak az életben. Elegánsan berendezett, nagy házat akartam, amelyet valaki más takarít helyettem, és modern konyhát, ahol valaki más főz rám. Mint mondtam, sekélyes voltam. Fiatal és roppant sekélyes. És nem láttam semmi akadályát, hogy mindezt elérjem. De azért vágyódtam értelmesebb dolgokra is.

Tudtam, mit szeretnék az élettől, és úgy tűnt, kizárt dolog, hogy ne kapjam meg, amit szeretnék. Azt akartam, hogy szeressenek és csodáljanak. Nagy, virágdíszes esküvőt akartam, amikor az egész város engem bámul, amint apám karján az oltárhoz lejtek, és mindenki azt gondolja, hogy életében nem látott még ilyen gyönyörű teremtést, mint én. A csodálat úgy kellett nekem (...), mint a levegő. Buta voltam és sekélyes, de elégedett.

Tudom, sokszor nagyon boldogtalan vagy. És lehet, hogy ez nem sokat segít rajtad, de szeretném, ha tudnád, hogy én mindig itt vagyok, ha szükséged van rám. Soha nem hagylak cserben... megígérem, hogy mindig számíthatsz rám.

Milyen bolond is voltam, hogy annyira igyekeztem betartani a megállapodásunk rám eső részét! Mi értelme ragaszkodni egy szerződéshez, amelyet a másik fél már a megkötése pillanatában megszegett?

Azt remélem, van valami értelme ennek az életnek, igen, még a mi életünknek is. Túl sok esélyt nem adok neki, bevallom (...), minden valószínűség szerint így is, úgy is elkárhozunk. Talán bolondság, de én mégis azt remélem, hogy azért nyom majd valamit a latban, hogy legalább próbálkoztunk.

Átfutott az agyamon, amit arról hallottam, hogy a haldokló előtt néhány pillanat alatt lepereg életének filmje. Milyen szerencsés vagyok, hogy ezt megúsztam. Ki akarná kétszer végignézni ugyanazt a filmet?!

Néha megesik, hogy köt az adott szavad, és nem teheted azt, amit szeretnél. Nem árulhatod el, mert nem csak a saját titkodról van szó.