Stephenie Meyer

Én csak azt tudom, hogy én mennyire szeretlek téged (...). Mintha egyetlen csenevész fát hasonlítanál össze egy egész őserdővel!

A gyűlölet szenvedélyes érzés.

Egy rövid pillanatra, amikor a hangja nem tudatos emlékezetemből, hanem lényem valamilyen más, mélyebb rétegéből szólt hozzám - tökéletesen tiszta volt és bársonyosan lágy, nem az a sápadt visszhang, amit az emlékezetem általában produkált -, fájdalom nélkül tudtam visszaemlékezni rá.

Higgy nekem most az egyszer: minden vagy, csak éppen hétköznapi nem!

Igaz, ami igaz, a hó valamivel szárazabb, mint az eső.

A szemét hagytam utoljára, mert tudtam: ha egyszer belenézek, alighanem elveszítem gondolataim fonalát.

Nevének csengése elszabadított bennem valamit, ami vadul marcangolta a belsőmet - akkora fájdalom tört rám, hogy elállt tőle a lélegzetem, és magam is meglepődtem irtózatos erejétől.

Ha nincs ellene kifogásod, jobb szeretném, ha nem takarnád el az arcod. Már eddig is túl sokáig nélkülöztem... tovább már nem bírnék meglenni nélküle.

Megpróbáltamvisszaszámolni, de képtelen voltam rájönni, hová tűnt nyomtalanul az a sok-sok nap. Azok a feszültséggel, aggodalommal teli hetek... miközben állandóan, rögeszmésen foglalkoztatott az idő, a saját időm valahogy észrevétlenül eltűnt. A tér, amelyben még volt lehetőségem átgondolni a dolgokat, és terveket szőni, elfogyott. Kifutottam az időből.

Alkonyodik. (...) A legkönnyebb időszak. De a legszomorúbb is, bizonyos tekintetben... egy újabb nap vége, az éjszaka visszatérte. Semmi sem olyan kiszámítható, mint a sötétség.

Nem kívánhatod meg, ami már úgyis a tied.

Te sokkal fontosabb vagy nekem, mint bármi más a világon. És te nekem adtad saját magadat. Ez sokkal több, mint amit megérdemlek, és ha ezen kívül is kapok tőled bármit, az csak még jobban felborítja az egyensúlyt kettőnk között.

A szépség átok is lehet, nemcsak áldás.

A magamfajtának nem szabadna embernek lennie. Aki úgy vonzza a bajt, mint én, az nem lehet ennyire védtelen!

Egy kis balhétól csak szórakoztatóbb az élet.