Stephenie Meyer
A remény újra meg újra felütötte a fejét a lelkemben, hogy aztán fájdalmasan eltiporja a valóság.
Bármiféle sporttal próbálkoztam, mindig alaposan beégtem, ön- és közveszélyesnek bizonyultam.
Mikor a sziporkázó csillagokat bámulom, amint azok döbbenetes, gyönyörű alakokat rajzolnak ki, olyan, mintha a szemem megakadályozná, hogy bennük gyönyörködjek. Az egyetlen dolog, ami a szemem előtt lebeg, az egy arc. Egy ember arca, amit hiába próbálok, nem bírok kiverni a fejemből.
Az élet értelme maga a gyűlölet.
A hó csak annyit jelent, hogy túl hideg van ahhoz, hogy eső essen.
Te vagy az életem legjobb része!
A szerelem meg a testi vágy nem mindig járnak kéz a kézben.
Csak mert nem engedek a kísértésnek, hogy megkóstoljam a bort, ez még nem jelenti azt, hogy nem tudom méltányolni a bukéját.
Nem az arcod tetszik, hanem a kifejezés, ami rajta ül. Nem a hangod, hanem amit mondasz. Nem az, ahogy kinézel ebben a testben, hanem az, amit teszel vele. Te vagy gyönyörű.
Mintha elvesztettem volna a szívem, mintha üres lennék belül. Mintha mindent, ami bennem volt, itt hagytam volna nálad.
Ezalatt a sok ezer év alatt nem sikerült az emberiségnek megfejtenie, mi az a szerelem. Hány százalékban fizikális, mennyiben szellemi eredetű? Milyen szerepe van benne a véletlennek, és milyen a sorsnak? Miért vallanak kudarcot tökéletes párok, és miért sikerül a leglehetetlenebb párosításoknak? (...) A szerelem egyszerűen csak ott van, ahol van.
Itt vagyok... amit nagyjából úgy lehet lefordítani, hogy inkább meghalnék, mintsem elszakadjak tőled.
Az erőmből csak annyira tellett, hogy kicsit csendesítsem a zokogásomat - de csak visszatartani bírtam, abbahagyni nem. A könnyeim továbbra is ömlöttek. Hiába kerestem, sehol nem találtam a lelkemben azt a csapot, amivel szabályozhatnám az áradásukat.
Talán nem is létezhet öröm ezen a bolygón anélkül, hogy vele egyenlő mértékű fájdalom ne szülessen a kiegyensúlyozásához egy ismeretlen mérlegen.
A külvilág semmit nem jelent számomra, ha nem vagy velem.