Stephenie Meyer

Vannak olyan csaták, amik elvesztek, még mielőtt elkezdődtek volna.

Eddig csupán egyetlen dolog létezett, ami nélkül nem bírtam élni, most kettő lett. Szeretetem nem oszlott meg közöttük; nem olyan fajta volt. Sokkal inkább mintha megnagyobbodna a szívem, abban a pillanatban kétszeresére nőtt. És teljesen betelt.

Ha nem tudtam volna testem minden sejtjével, hogy szeret annyira, amennyire én szeretem őt – feltétel nélkül, visszavonhatatlanul, és hogy őszinte legyek, irracionálisan -, sosem lettem volna képes felkelni a földről.

A figyelem az élet elkerülhetetlen része. Nem olvadhatok bele mindig a környezetbe.

Amikor saját sorsomról beszéltem, kétségtelenül kettőnkre gondoltam. Külön-külön az egésznek csak a fele voltunk.

Minden egyszerűbb volt, mint vártam: összeillettünk, mint egy kirakós két darabja, melyek azért készültek, hogy kiegészítsék egymást. Ez titokban nagy elégedettséggel töltött el. Testileg ugyanannyira passzoltunk, mint minden más szempontból. A tűz és víz valahogy úgy létezett együtt, hogy nem oltotta ki egymást. Újabb bizonyíték arra, hogy hozzá tartozom.

Magamra maradtam a gyűlöletemmel és kínzó fájdalmammal. Mintha borotvapenge ágyon vonszolnának keresztül lassan. Olyan fájdalom, ami helyett bárki a halált választaná, csak szabaduljon tőle.

A fájdalom óceánja. A túlpart olyan messze van az örvénylő vízen túl, hogy elképzelni sem tudtam, nemhogy látni.

Tudod, hogy hívják a szőkét, akinek esze is van? - kérdeztem, majd levegőt sem véve folytattam: Golden retrievernek.

Eszembe jutott a mondás, hogy két ember társaság, de három már tömeg, bár az én esetemben ez nem volt egészen igaz, mert nekem már a kettő is sok volt.

A legénybúcsút olyanoknak találták ki, akik szomorúak, amiért vége az agglegényéletüknek. Én viszont alig várom, hogy magam mögött hagyjam. Vagyis nem igazán van értelme.

Jobban szeretsz, mint ahogy megérdemlem.

Én nem tudok egy olyan világban élni, amelyikben te nem létezel!

Jobban szeretlek, mint az egész világot együttvéve.

Talán egy napon, évek múlva - ha majd a fájdalom elviselhetővé csillapul - képes leszek visszanézni arra a néhány rövid hónapra, amely mindig is életem legboldogabb időszaka marad.