Paulo Coelho

Csak most döbbent rá, hogy egészen eddig őt várta, már napok óta. És ebben a pillanatban egyszerre elfogadott mindent, amit a sors rendelt neki. Nem panaszkodott, inkább örült, hogy megengedheti magának ezt a fényűzést, mert (...) tudja, hogy ennek a szerelemnek nincs jövője, de mivel nem vár tőle semmit, csak nyerhet vele.

Véget ért a szünidő. De a fiú nem jött. És így telt el egy egész rettenetes hét, amíg végre megtudta az osztálytársaitól, hogy elment a városból. (...) Abban a pillanatban megértette, hogy bizonyos dolgok örökre elvesznek.

Megrémült. Kezdett rádöbbenni, hogy ennyi önuralom után lelkének vulkánja egyszer csak jelét adta annak, hogy nemsokára ki fog törni, és abban a pillanatban, hogy ez megtörténik, elveszíti minden hatalmát az érzelmei fölött.

Elméletileg minden veszteség a javunkat szolgálja.

Mindannyiunknak van lehetősége a megváltásra, de ehhez meg kell találnunk azokat, akik ellen vétkeztünk és bocsánatot kell kérnünk tőlük.

A múlt és a jövő csak az emlékezetünkben él. De a jelen pillanat túl van az időn: maga az Örökkévalóság.

Szeretlek, mint a folyó, amely érti, hogy a vízesésben másképpen kell folynia, a völgyben pedig meg kell pihennie. Szeretlek, mert mindannyian ugyanott születtünk, ugyanabban a forrásban, amely mindig több vízzel táplál minket. Ezért ha gyengék vagyunk, nincs más dolgunk, mint várni egy kicsit.

Bűntudatunk van, amikor elmegyünk otthonról, mert otthagyjuk gyermekeinket, hogy megkeressük az eltartásukra valót. Bűntudatunk van, amikor otthon maradunk, mert úgy tűnik, hogy nem használjuk ki a világ szabadságát. Bűntudatunk van mindenért, pedig nem vagyunk bűnösök.

A léleknek kincseit mindenkinek magának kell kikutatnia.

És ahogy neki szüksége van a lányra, úgy a lánynak is szüksége van rá. Ez a Másik Felek bölcsessége: mindig felismerik egymást.

Ha mindennek vége lesz, nem marad más, csak a szerelem, amely megmozgatja az eget, a csillagokat, az embereket, a virágokat, a bogarakat, és mindenkit rávesz arra, hogy járjon a jégen, és egyszerre tölt el örömmel és félelemmel, de ami a lényeg: mindennek értelmet ad.

Szabadság. A nyomorult magány szabadsága.

Meg voltam róla győződve, hogy csak vele lehetek boldog, de nem azért, mert jobban szerettem, mint bármi mást ezen a földön. Hanem mert azt gondoltam, hogy csak ő ért meg, ő ismeri a szokásaimat, a mániáimat, a világnézetemet. Hálás voltam azért, amit értem tett, és úgy éreztem, hogy neki is hálásnak kéne lennie azért, amit én tettem érte. Megszoktam, hogy az ő szemével nézzem a világot.

Hinni akarom, hogy nagyszerű dolog szabadnak lenni. Újra szabadnak. Készen arra, hogy megtaláljam életem szerelmét, azt, aki rám vár.

Nem tudok olyan jó lenni, amilyen szeretnék, de olyan rossz se, amilyennek lennem kéne.