Paulo Coelho

Én vagyok a legjobb barátnőm, és egyben a legádázabb ellenségem.

Jusson eszedbe, mit mondtam a hajón: valaki meggyújtja neked a szent tüzet. (...) A keserűség előbb-utóbb eltűnik, valaki, akit a sors az utadba sodor, végre megérkezik egy csokor boldogsággal a kezében, és minden jó lesz.

Sok embert ismerek, akik csak azért próbálnak segíteni másokon, hogy ne kelljen szembenézniük a saját problémáikkal.

A világ legkifinomultabb dolgai éppen azok, amelyek mindenki számára elérhetőek.

Az élet álom, amelyből csak akkor ébredünk föl, amikor meghalunk. Amíg élünk, múlik az idő. (...) Nincs már szívem, se testem, se lelkem, semmim! Csak a tiszta szerelmem van, (...) ami meg akar mutatkozni, de nincs az az idő és az a tér, ahol megmutatkozhatna.

Ugyanazok a kérdések foglalkoztatnak, ugyanaz a fáradtság gyötör, ugyanazok a félelmeink, az önzésünk és a nagylelkűségünk. Nem vagyok idegen, mert amikor szükséget szenvedtem, kaptam. Amikor kopogtattam, kinyílt az ajtó. Amikor kerestem, találtam.

Mindannyiunk lelkében megállás nélkül folyik a harc a Jó és a Rossz között. Lehet, hogy minden pillanatban összecsapnak egymással az angyalok és az ördögök. Talán évezredek óta tart a háborújuk, és egyre nagyobb területeket hódítanak el egymástól, míg végül egyikük megsemmisíti a másikat.

Nem nézzük, kin állunk bosszút, válogatás nélkül, vaktában lövöldözünk. De a bosszúvágyunk soha nem csillapodik, mert valójában a saját életünk ellen irányul.

Az élet mindig igazságtalanul bánt vele. (...) Minden napja várakozással telt. Minden éjszaka abban reménykedett, hogy jön valaki, aki fölismeri az igazi értékeit.

Az emberek változásra vágynak, de közben azt is akarják, hogy minden maradjon a régi.

Aki az álmát keresi, abból merít ihletet, amit csinál, nem pedig abból, hogy elképzeli, mit csinálna.

Csak az tudja kimondani, hogy "megbocsátok neked", aki azt is ki tudja mondani, hogy "szeretlek".

Mindannyiunk élete győzelmekből és vereségekből áll - kivéve persze a gyávákat, (...) ezek ugyanis soha nem győznek és nem is veszítenek.

Anélkül, hogy lenne rá magyarázat, végre meg tudok bocsátani magamnak, és ettől megkönnyebbülök... Nem értem, mit keresek itt, és azt sem, hogy miért kértetek meg rá, hogy kísérjelek el titeket, de megerősítettétek bennem, amit eddig is éreztem: az emberek akkor találkoznak, amikor találkozniuk kell.

Szeretlek, mint a folyó, amely magányosan és gyengén indul útnak a hegyen, aztán elkezd növekedni, csatlakozik más folyókhoz, és végül már nincs az az akadály, amit ne tudna leküzdeni, hogy eljusson oda, ahova akar. Így hát elfogadom a szereteted, és átadom neked az enyémet. (...) Egy olyan szeretetet, amelynek nincs neve, nincs magyarázata, ahogy a folyó sem tudja megmagyarázni, miért pont arra tart, amerre tart, csak folyik előre. Egy olyan szeretetet, amely nem kér és nem ad semmit cserébe, csak van. Én soha nem leszek a tiéd, te soha nem leszel az enyém, de így is elmondhatom, hogy szeretlek.