Paulo Coelho

A többi ember olyan kiszámíthatatlan! Reakcióik előreláthatatlanok, körülbástyázzák magukat, és úgy viselkednek, ahogy ő: közönyt színlelnek minden iránt. Ha valaki nyitott a világra, azt vagy azonnal kiközösítik, vagy piszkálják és lenézik, mondván: "túl naiv".

Ha élsz, Isten is veled él. Ha viszont nem mersz kockáztatni, ő is visszavonul a távoli mennyekbe, és csupán filozófiai elmélkedés tárgya lesz.

Az ember már csak ilyen... érzelmei nagy részét félelemmel helyettesíti.

Ez ellentmondásnak tűnhet, de sok embert ismertem, akik már nem éltek, pedig még dolgoztak, ettek, és ugyanúgy végezték társadalmi teendőiket, mint azelőtt. Mindent automatikusan csináltak, anélkül, hogy észrevették volna a mágikus pillanatot, amit minden nap magában hordoz, anélkül, hogy egyszer is megálltak volna, hogy egy másodpercig az élet csodájára gondoljanak, anélkül, hogy megértették volna, hogy a következő perc talán az utolsó, amit ezen a bolygón töltenek.

Ha van Isten, biztosan nagylelkű azokkal a teremtményeivel, akik idő előtt óhajtják elhagyni a Földet, sőt, talán még bocsánatot is kér, amiért arra kényszerítette őket, hogy itt időzzenek.

Aki könnyelműen ígérget, és aztán nem tudja teljesíteni az ígéreteit, tehetetlennek és sikertelennek érzi magát, s ugyanez történik azzal is, aki az ígéretekbe kapaszkodik.

Senkinek sem volna szabad föltennie ezt a kérdést: miért vagyok boldogtalan? Ez a kérdés magában hordja azt a vírust, amely mindent elpusztít. Ha feltesszük ezt a kérdést, akkor hamarosan azt is megkérdezzük, mi tesz minket boldoggá. És ha az, ami boldoggá tesz minket, különbözik attól, amiben élünk, akkor vagy változtatunk a dolgokon, vagy még boldogtalanabbak leszünk.

Ha valaki elmegy, az azért van, mert jönni fog helyette valaki más.

Hiányzik belőlünk a kellő bátorság, hogy merjük követni a jeleket és az álmainkat. Lehet, hogy ettől vagyunk szomorúak?

Senki sincs egyedül a szenvedéseiben - mindig akad valaki, aki ugyanúgy gondolkodik, ugyanúgy örül és ugyanúgy szenved, mint mi, és ez erőt ad, hogy bátrabban szembenézzünk az előttünk álló kihívásokkal.

Ha valaki képes szeretni a társát előírások és feltételek nélkül, az az isteni szeretetet testesíti meg. És ha testet ölt benne az isteni szeretet, akkor a felebarátait is szeretni tudja. És ha szereti felebarátait, akkor önmagát is szeretni fogja. Ha pedig szereti önmagát, a dolgok a helyükre kerülnek.

Álmodni könnyű, egészen addig, amíg nem kell tennünk érte semmit. Mert nem kell szembenéznünk a kockázattal, a kudarccal, a nehéz pillanatokkal, és amikor megöregszünk, nyugodtan hibáztathatunk másokat - a szüleinket, férjünket, a gyerekeinket -, amiért nem valósítottuk meg az álmainkat.

Tudtam hogy mostantól nincs megállás, és meg fogom ismerni a mennyországot és a poklot, az örömet és a bánatot, az álmodozást és a kétségbeesést. Tudtam, hogy nem bírom tovább visszatartani a szélvihart, amely lelkem legrejtettebb zugaiban támadt föl.

Különleges a sors: alig ismerek valakit, aki az első szerelmével házasodott volna össze. És aki mégis, az mind arról panaszkodik, hogy hiányzik valami az életéből, hogy nem volt ideje kiélni magát.

Mi, nők, amikor az életünk értelmét vagy a megismerés útját keressük, mindig a négy klasszikus archetípus valamelyikével azonosulunk. A Szűz (és itt most nem a szexualitásról beszélek) az a típus, aki a teljes függetlenségen keresztül keresi az utat, és mindent, amit tanul, annak köszönhet, hogy képes egyedül szembenézni a kihívásokkal. A Mártír a fájdalomban, az odaadásban és a szenvedésben találja meg az önmegismerés módját. A Szent a határtalan szeretetben találja meg élete értelmét, és abban a képességben, hogy úgy adjon, hogy nem kér cserébe semmit. A Boszorkány pedig a teljes és határtalan gyönyört keresi, hogy ezzel adjon értelmet létének.