Müller Péter

Lelkünk valódi igazságát csak Ő ismeri, Isten, aki minden fejbe belelát! Aki ezt a sok fejet teremtette, ismeri lelkünk Tőle örökölt csodálatos varázshatalmát, és tudja, hogy mindegyikünkben gyári hiba van: nem fejünk van, hanem önfejünk.

A figyelem: éntelen. Nincs benne "Én figyelek" - csak Figyelés. Kezdetben van az én, a fegyver, a céltábla, a célkereszt és a tízes kör - és akkor húzom meg a ravaszt, amikor mindez összejön, és az "én" eltűnik. Szinte magától sül el a puska.

Mások helyett sem élni, sem meggyógyulni, sem megjavulni nem lehet.

Ha nem lappang benned a démon, kihozni sem lehet belőled soha.

Amikor már sokadszor akarsz, gondolsz és teszel valamit, az ismétlés beléd vési az információkat, és a "habitusoddá" válnak. (...) A habitus nem egyéb, mint a megismételt cselekvések kódolt állapota. A szokásod jellemeddé válik. Azzá válsz, amit sokszor gondolsz. Legalább háromszor nevess mindennap! És köszöntsd a csillagokat vagy a napsugarakat!

A lélekjelenlét azt jelenti, hogy a lelked jelen van. Egyébként nincs jelen. Százfelé figyel, érzelmek, indulatok, félelmek terelik, a tegnapon rágódik, s a holnaptól fél.

A katarzis a halálnál mélyebb zuhanás: a fény végső kialvásának fenyegetése. Felébredni csak ettől tudunk.

Ha lelki "sztetoszkóppal" hallgatózol egy-egy emberbe, riadtan tapasztalod néha, hogy nincs szívhangja. Nincs Istene. Nem vallási, hanem mélyebb, metafizikai értelemben: elvesztette kapcsolatát lényének középpontjával, és magára hagyatva, centrum nélkül pörög a püffedt énje körül. Levált nemcsak önmagáról, de az egészről is. Zuhanó csillag. Belecsapódik a földbe, s magával együtt mindent elpusztít maga körül. Ilyen a szívtelen ember.

Hiába írtak gyönyörű könyveket, prédikáltak, filozofáltak, agitáltak, térítettek, győzködtek, sőt meg is győztek bennünket több ezer éve a sok jóról, szépről és igazról - amit teszünk, homlokegyenest ellentéte mindannak, amit olvastunk, akartunk, gondoltunk és hittünk. Tudod, miért? Mert ha a rossz okát kutattad, sohasem önmagadba, hanem másokra néztél.

Mindenki élni akar. Én mégis láttam embert meghalni azért, mert az induló villamos lépcsőjén nem a korláthoz kapott először, hanem a táskájához, amelyben a pénze volt. Az volt a fontos neki.

Megérteni egy másik embert csak úgy lehet, ha gondolod a gondolatait, érzed az érzéseit, gyűlölöd a gyűlöleteit, féled a félelmeit és átéled lelkének minden önáltató hazugságát. Ha látod, mivel csapja be önmagát, és főleg, hogy mennyit tud erről. Rendszerint semmit, vagy nagyon keveset.

"Az embereknek mankót kell adni." Ez a mondat az idiotizmus csúcsa! Teljesen nyilvánvaló, hogy az embert a saját lábára kell állítani.

A legelső, amit egy gyereknek meg kell tanítani, az nem a számtan és a geometria, hanem az, hogy legyen önmaga. Erős, derűs, önbizalommal teli ember, aki - bárhová vesse is a sorsa - megbízhat önmagában.

Ha nem szólok egy szót sem, csupán hallgatlak, tudom, hogy megkönnyebbülsz. Odaadom a figyelmemet. A csendességemet. A tekintetemet. A drága időmet. Tudom, hogy már az is örömmel tölt el, ha végre meghallgat valaki. Megkönnyebbülsz. Bölcs jóság van a figyelemben.

Hallgatni és némán figyelni valakire: nagy művészet. Ehhez jóság kell. Szeretet és alázat.