Müller Péter

Két misztérium van. Az egyik, amikor valaki a szerepébe beöltözik. A másik, amikor a szerepéből kilép.

Valójában az örömömet nem "megosztom", hanem bevonom a másikat is, mert egyedül egy magányos szikra is hamar kialszik, ha nem tudja a környezetét lángba borítani.

Amikor kisüt a Nap benned, amikor megjön az életkedved, amikor a legnagyobb bajod sem baj - ez mind angyali segítség! Nem ő adja, kívülről, hanem felhozza belőled, mert ismer. És tudja, hogy lelked legmélyén mindig derű van.

Minden őrült bölcsességnek gondolja a bolondságát, és a mások bölcsességét pedig bolondságnak.

Bármilyen zűrösek, zavarosak és "őrültek" vagyunk, ezt csakis úgy tudjuk elviselni, hogy azt hisszük: mindig igazunk van. (...) El kell hitetni magunkkal, hogy nem bennünk van a hiba, hanem másokban, különben nem tudnánk ilyen tántorogva élni. Nem lenne önbizalmam, ha folyamatosan szembesülnék azzal, hogy nem nekem, hanem a többieknek van igazuk.

A legnehezebb magunkat megváltoztatni. Szokásainkról leszokni, s új emberré válni. Ha sikerül, azt mondjuk rá, "újjászülettünk", s ez tényleg így van. Valaki meghal bennünk, s valaki újjászületik. Meghal az ostoba, s megszületik a bölcs. Meghal a rossz, s megszületik a jó. Meghal a boldogtalan, s megszületik a boldog. Minden jó fordulat az életünkben egy kis halál és egy kis feltámadás.

Mérhetetlen erővel ragaszkodunk a hibáinkhoz, mert éltet a vágy, a sóvárgás és a megszokás, és az a tévedés, hogy egyszer mégiscsak elérjük a célt.

A félelmedet nem legyőzni kell, hanem megérteni.

A csoda észrevétlenül lép az életedbe. Hétköznapi, közönséges, szürke pillanatnak álcázza magát. És csak sok év múlva döbbensz rá, hogy igen, ez csoda volt! Észre sem vetted!

Az igazi táncban az a legszebb, ha messzire röpül tőled a társad, de te egyedül, magányosan pörögve is tudod, hogy visszatér hozzád. Ha nem tér vissza, nem volt igazi tánc.

Minden nap és minden óra: megújulás! Az Igaz Ember ebben a végtelen folyamatban él: ezért marad örökké fiatal!

Önmagunkat szeretni azt jelenti, hogy fölfedezed magadban azt, AKI téged örökké szeret, feltétlenül, ha hibázol, akkor is, és nem hagy el téged soha.

A szeretetben sajátos rend van. Éppúgy, mint a zenében. Az érzéseknek is rendjük van. Nem habzanak túl, és megadják másoknak a szabadságot. Zenészek, lehet, hogy az életben nem szeretik egymást, de amíg játszanak, muszáj, különben nem jön létre szép muzsika.

Ahhoz, hogy elengedj bárkit is, neked kell megváltoznod. A régi lelkedet le kell vetkőzni, és az új lelkedbe szépen beleöltözni. És ő ott marad az emlékezeted ruhatárában, a fogason, mint egy ruha, amit kinőttél már.