Müller Péter

Az élet olyan, mint egy szüntelen jelmezbál: örökké ruhát, arcot, maszkot cserélünk.

Meghalt bennünk a gyermek. Szellemhazánkat elfelejtettük, üzeneteit nem halljuk, vagy csak nagyon ritkán és hamisan. Megöregedtünk, és nem jól. Álomtalanok lettünk. Mágusok helyett csaló bűvészek. Mutatványaink néha látványosak, de nem bírják az időt. Pedig eredetileg azért hoztunk létre műveket, azért írtunk, zenéltünk és festettünk képeket, azért tanítottunk és prófétáltunk, hogy a világot átvarázsoljuk. Nem sikerült.

Pörgés, összevisszaság, rohanás, önzés, káosz, még ott is, ahol érzelmileg fájdalmas erővel vonzódunk egymáshoz.

Vannak az életünkben olyan események, amelyekről - miközben javában zajlanak még - tudjuk, hogy sohasem felejtjük el. Ilyen egy-egy jó beszélgetés, egy ölelés, néha egy szép zene; amíg éled, egy Hang azt mondja benned: "szívd magadba jó mélyen ezt az élményt, mert ebből kell táplálkoznod egy életen át!" Ne felejtsd el!... Ide vissza kell találnod, mindig!

Először hinni kell a hitben, s csak utána jön meg az igazi hit.

A szeretet hiányában a lélek fázni kezd, a hideg rázza, s ha nem tudja elviselni: bele is pusztul.

Azt mondom, a szeretet az egyetlen, amit nem kell mutatni. Tévedhetetlen jele van, amit behunyt szemmel, szavak s virágok nélkül is azonnal észre lehet venni. A szeretetből ugyanis meleg árad. Nem hideg, nem is perzselő forróság, hanem meleg. Testmeleg. Belépek egy lakásba, és érzem, hogy itt szeretik egymást.

Nem tudtam kibontakozni a káprázatomból. Botorkáltam a jól megszokott és egyedülinek hitt valóságomban, és képtelen voltam tudomásul venni, hogy ez már nem az enyém. Beletapadtam az életembe, mint a légypapírba. Oly mértékben belevarázsoltam magam életem álmába, olyan valóságosnak véltem, hogy nem tudtam fölébredni belőle. Rettegtem, hogy minden elvész. Nemcsak a világom, de én magam is.

Nem tudta se önmagát, se másokat szeretni. Szívét börtönként élte meg... ki akart törni belőle... szeretni akart... azt akarta, hogy szeressék... és ezért fölrobbantotta szívének falait... nem tudta, persze, hogy ebbe bele is halhat... az utolsó pillanatban döbbent rá, amikor már késő volt.

Belehalni valamibe, főleg a szerelembe, csakis hősök tudtak.

Anyák félik gyerekük félelmeit, átveszik fájdalmas betegségüket - néha meg is halnak miattuk.

A boldogság átsuhan rajtunk, rendszerint akkor, amikor a legkevésbé várjuk, s a megértés fénye is akkor villan föl bennünk, mikor abbahagyjuk az igazság konok, erőszakos üldözését.

A szerelemhez nem elég egy tüzelő szuka és egy kan egér!... Ahhoz egy Király kell és egy Királynő!... Két szabad ember!... Két "magam ura" ember!... Nem sóvárgás, vonítás!... Van benne az is, de nem az a lényeg!... A lényeg, hogy nem elvesztek, hanem kiteljesedtek benne!... És az érzésnek nem a szolgái, hanem az urai maradtok!

- Most, hogy közeledik a búcsú, az elválás, a félelem a magánytól, a kilátástalan jövőtől, és jön a rémült gondolat, hogy: "Tapadjunk össze ebben a halálra ítélt, félelmetes, reménytelen világban, mert nem jó egyedül"... mindez azt kiáltotta bennetek: "Maradj velem!"... Ez nem szerelem. - Hanem mi? - Menekülés.