Móricz Zsigmond

Játékokat nem lehetett elfelejteni, se a veréseket. Legjobban nem lehet a szenvedéseket. De az örömöket is tartogatja az ember.

Ha az ember idegenek közé kerül, az a halál; és hazajutni újra, azok közé, akik közt van mindig, mert az övé, testvérei, az az élet.

Ha idegenben bántják az embert, akkor mindennél jobb testvérek közé menekülni.

Mit segít a panasz? Semmit. És mégis kénytelen az ember legalább panaszkodni, mert ha ki nem beszéli magából azt a sok feszültséget, amit az élet ma ad, akkor megőrül.

Mert magamért sose méltó még az élet se: még a halál se.

A férfiúnak minden joga annyi, amennyit a nő ad neki.

A szív egyes-egyedül, soha meg nem él: egy másikat kér.

Mire való ez az egész élet, ha nem arra, hogy az ember jól érezze magát?

Az igazi írás mindig, s ma is abból származik, hogy valaki, akinek valami roppant nagy fájdalma van: ki akarja ezt kiáltani, hogy megkönnyebbüljön tőle... Szépen megírni csak azt lehet, ami fáj.

Nem szóltak, egymásra sem néztek, mint a szeretetlen pároknál szokás, csak magukban gondolták el a gondolatukat.

Mi az élet? Sár. És az ember benne? Arany a sárban. Ki hát a bűnös, ha ebből az aranyból semmi sem lett? – Ki? Az Isten, aki nem csinált belőle semmit.

De hogy el is van bizakodva az ember a maga életének bőségében, mennyire nem gondol a rossz napokra, mikor ezeknek a magvát elveti.

Mindenkinek ki van jelölve egy sínpár, már a születésekor s azon kell haladnia és azon mehet, amerre visz... De vannak lelkek, akik át tudnak ugrani egyik sínről a másikra s akkor a más élete elől veszik el az érvényesülés útját... és az a másik leszorul, kiesik... az nem baj: fő, hogy jó sínre kerüljön valaki... és hagyja ott a maga régi nehéz útját.

Nyoma sem látszott annak, hogy itt ház állott, és hogy abban emberek éltek, s azok az emberek itt elmúltak a hó alatt. Elmúlt a hangjuk és a mozgásuk, elmúlt a rosszaság és elmúlt a kegyetlenség. Minden békés lett, átalakult másfajta valamivé az egész élet. A nyelvekből üszök lett, s a sértegetésekből füst és pára.