Jókai Mór

Kéj, ami kínoz, eksztázisa a fájdalomnak, mely a semmivé létel kéjérzetében végződik.

Aki fel akar törni az égbe, annak hinnie kell a saját csillagában.

Mélyen alattunk ott fekszik az ősvilág egész füvészkönyve. Néhol ötven lábnyi vastag rétegekben; a hajdankor óriás erdői, mikben négyszázféle külön fajt számláltak meg: pálmák és píniák, a páfrányok és tölgyek, és miknek neve sincs már. Valamennyit úgy híjják együtt, hogy: "kőszén". A kőszén a tegnapi világnak kővé vált flórája.

Az valóban különös, mondhatni botrányos dolog, hogy a költői képzeletnek szabad mindenféle úri lakásokba hívatlanul belépni; (...) s még nem elég, hogy maga odatolakodik, hanem magával viszi egész olvasóközönségét, (...) s anélkül, hogy a háziúrnak, asszonyságnak köszönne valaki, összejárják a pompás termeket - pedig tán kesztyű sincs minden olvasó kezén -, benézegetnek minden ajtón, kihallgatják a legtitkosabb beszélgetéseket, kritizálnak, jegyzeteket tesznek látottakról és hallottakról! Ez ellen valóban valami dekrétumot kellene hozni.

Meg volt találva a holdbeli ember, az ismeretlen, aki egy más világból jön ide; aki egyebet is tud, mint inni, kártyázni, lovagolni és verekedni, akinek amennyivel erősebb a karja az asszony karjánál, annyival erősebb a lelke az asszony lelkénél; akinek szárnya van, felvinni szerelmesét ismeretlen világokba; feltárni előtte azt a mindenséget, aminek lételét csak sejti, csak vágyja eddig; de ahová mások elvinni nem tudták soha.

Ki tudja, melyik nagyobb kín? Azon eszmék, mik az őrült égő agyában fogamzanak, vagy amiket a csöndes, hallgatag gondolat a szív fenekére zár? Az szenved-e jobban, aki tombol és üvölt, akit megkötöznek lánccal, aki fogait csikorgatja, és nehéz tusájában vérverítéket izzad, vagy aki hallgat és mosolyog, és érzi azt az eszmét, amitől könnyű volna megőrülni?

Meglehet, hogy babona, amit mondok, de én azt hiszem, hogy amely gyermek szülői nem szeretik egymást, az rútnak születik, s aki nem szereti szülőit, az rútnak nő fel, mert a szerelem teremti a szépet.

Azon kegyet kérte ki magának, hogy hadd járjon ő is (...) fekete ruhában, s azóta nagyon drága szó az, ami az ő száját elhagyja, s akármiről beszél, mindig azon végzi szavát, hogy mindennek korán kell meghalni, ami szép és ami jó, csak mi élünk sokáig - vén bűnösök.

Hisz a nőt úgy alkotta a természet, hogy az idegek uralkodjanak rajta. Csakhogy adott neki hozzá csoda lelkierőt, tűrni és titkolni a szenvedést.

Ha tudnád, hogy milyen szép a világ; dehogy hagynád azt magadtól elzárva tartani! Ha tudnád, hogy milyen édes a szerelem, dehogy ismernél törvényt, mely azt megtiltja tőled! Ha tudnád, hogy mennyire bűnös minden ember; dehogy szégyenlenéd magadat előttük.

- Nem történt-e meg számtalanszor a világban, nem történik-e most is, hogy a férfi elhagyja a nőt, akit szeret, s fölkeresi a vészt, amit retteg? - A nő erős lelke teszi azt. Bizonyosan a szeretett nő mondta azt: "Eredj! Hagyj el engem!" Ha azt mondta volna neki: "Maradj nálam!", ott maradt volna. Minden elkövetett hőstett s minden elmulasztott hőstett asszony munkája volt.

Ember vagyok és férfi. Meg tudnám önt védelmezni az egész világ ellen; de saját magam ellen nem. Én önt szeretem. Ha ön velem jön, a kárhozatba jön. Mert én nem vagyok sem szent, sem angyal! Ember vagyok- és rossz.

Van még ember a világon, aki képes arra a gondolatra, hogy a maga választottjának az arcvonásait hazavigye emlékében, s még a lábnyomát is lerajzolja a nedves homokról, s aztán megörökítse az arcot festményben, a lábnyomot bakancskákban! - Aki tud mindig róla gondolkozni - soha róla nem beszélni! - Ilyen bohó emberek is vannak még a világon.

Azt nem remélem, hogy valaha boldogok lehessünk együtt; hogy ő nekem valaha bármi örömet adhasson. Ahhoz nincs hitem. De hiszem, bizonyos vagyok felőle, hogy az út, melyen ő elindult, ide, e ház küszöbéhez visszavezet; hiszem azt, hogy egykor összetörve, megalázva, az egész világtól gyűlölve, eltaszítva ide fog vánszorogni az utolsó menedékéhez. És akkor az, akit senki sem szeret többé, fog találni egy szívet, aki sohasem szűnt meg őt szeretni, s akinek akkor nem lesz egyéb életgondja, mint az ő sebeit, amiket a világból elhozott, begyógyítani, s a szennyfoltokat, amiket homlokán elhozott, letisztogatni. Ez az én erős hitem!