Jókai Mór

Ah, menjetek azon halavány levelű fa alól, gyermekek; ennek hervatag levelei fölött sokat könnyezett egy szerencsétlen asszony, talán most is ott jár, talán ő susog ott láthatlan alakban, s az ő csókjaitól hull alá a levél egyetlen fiának halvány homlokára.

A szív minden kebelben egyiránt dobog, s van az életnek oly boldog kora, melyben minden szívdobbanás azt mondja: szeretni kell. Feltűnik a vágyó érzelem előtt egy-egy rokonszenvű arc, az érzelem lágy viasza elfogadja annak benyomatát, s viseli, míg egy másik el nem törli onnan, vagy pedig viseli örökké; annak csak erényeit ismeri, annak bűneit megbocsátja, azért tűr, azért szenved, azért csalatkozik, és mégis hisz, mégis szeret; és ez a szenvedés, csalódás, ez a hit és szeretet - az ifjúkor bohósága.

Minden vonása azt mondta, hogy az, ami itt körülötte történik, őt nem érdekli. S ez oly mondhatatlan varázst ad a férfiarcnak.

A veszély tudata mindenkit magában imádkozni készt.

Csak a meglepett ember s az elejtett szó mutat igazat.

Az éjsark alatt igazán szeretnek. Ha két szív deleje ott egymást feltalálta, soha el nem szakad az többé egymástól, nem választja el őket más, csak a halál; s még akkor is, aki előbb meghal, nem költözik el újjászületni társa nélkül a más csillagzatba; ott marad körülötte, él tovább szíve emlékében, s a föld delejsugarában, s rá vár, míg az meghal, s együtt mehetnek a közös új hazába. Ez az éjsarki emberek szerelme.

Az időt nem az évek számítják, hanem amit szenvedünk alattuk.

Íme egy lény valahára a széles világon, aki őt szeretni tudja. Akinek az "arany ember"-ből nem kell az arany, csak az ember!

Rossz dolog ugyan az üres gyomor; de az üres szív még rosszabb.

Nincs nagyobb szenvedés, mint az a tudat, hogy másnak szenvedést okoztunk.

A seb el van mérgesedve, melyet hazulról hoztam. A szív kitépetett termő földéből, de gyökerei bennszakadtak. Nappal gondolataim viszik lelkemet haza, éjjel álmaim. Nem élünk, csak hervadunk e földbe átültetve. Felfogadtuk, hogy feledni fogunk mindent s azon vesszük észre magunkat, hogy megloptuk lelkünket, hírlapokban csak azt olvassuk, a mi hazánkról beszél, ajkainkra önkénytelen jönnek a Kárpátok alatti melódiák, és azután úgy nyomja valami a szívet, mint a ki nem sírhatott könny. Nincs betegség a miénkhez hasonló. Nem gyógyulunk.

Légy hidegvérű. Hát mi érdeme van arra e nemzetnek, hogy szeresd, hogy hozzá tartozó légy? Históriája más népnek is van, nagyobb is talán, mint nekünk - jövője fényesebb akárhánynak - gazdagabb valamennyi. S mi az a honszeretet? Lelki gyöngeség, költői rajongás, gyermeki ösztön. Ha kérdeni találja benned valami titkos érzelem: nem látod-e ez ismerős rónákat, miknek virágait is név szerint ismered? nem andalog-e emléked azon ház küszöbén, hol gyermekéveidet eljátszottad? nem csengnek-e füledbe azon ismerős dallamok, mik a mezők virágaival együtt teremnek? nem jelennek-e meg álmaidban mindazok arcai, a kiket szerettél? nem alszol-e csendesen, azt tudva, hogy fejed szülöttefölded keblén pihen? nem száll-e szívedbe büszkeség, ha a múltakra gondolsz s nem dagad-e önérzettől, ha a jövőre nézesz? s mindezeket magaddal fogod-e vihetni? a délibábos rónákat, az ismerős hajlékot, az édes dallamot, a kedves arcokat, az emléket és a reményt, mely a nemzet éltéhez van kötve? - utasítsd ki ez érzelmet szívedből s hitesd el magaddal, hogy elég nagy a világ, hogy az emberek mindenütt egyenlők s hogy az mindegy az emberiségre nézve, akár van magyar nemzet a világon, akár nincs?

Az emlékezet a leghosszabb betegség, mert annak az idő a gyógyszere.

Ember, vigadj! ki tudja, meddig élsz. A halál után nincsen vigalom!

A lőporos zsákon igen jól lehet aludni, amíg az ember meg nem tudja, hogy mi van benne!