Joanne Harris

1964. július 3. — angol írónő

Az olvasás segít elhelyezni magadat a világban és a társadalomban.

A regényolvasás elősegíti az empátia fejlődését és annak megértését, hogy más emberek milyen eltérő körülmények között élnek.

Láttam a napot lemenni olyan városok fölött, amelyekben minden talpalatnyi helyet az életért tolakodó, küzdő emberek töltöttek meg. Életet adtam. Szerelmes voltam. Minden képzeletet felülmúlóan megváltoztam. Láttam, ahogy emberek halnak meg sikátorokban, láttam, hogy mások hihetetlen helyzeteket élnek túl, volt részem boldogságban, sötétségben, bánatban, és az egyetlen, amiben még mindig biztos vagyok, hogy az élet kifürkészhetetlen rejtély, változás (...), ami mindenre képes.

Vannak dolgok... vannak emberek... akiket nem lehet megmenteni. A jó szándéknak is van határa. Csak azok lehetünk, amire születtünk, nem azok, amiket mások elvárnak, vagy remélnek tőlünk. (...) Néha a legjobb megoldás, ha elsétálunk.

Az Élet, akár csak a szél, olyan helyekre visz minket, amelyekre a legkevésbé számítottunk, és közben folyton változtatja az útirányt, így a végén koldusokat koronáznak királlyá, királyok buknak a mélybe, a szerelem közönnyé fakul, és esküdt ellenségek szívbéli jó barátokként, kéz a kézben szállnak sírba.

A szenteste különleges. Utána már szertefoszlik a varázs, és beköszönt a lehangoltság.

Így van ez, valahányszor elmúlik egy rég várt esemény; s belejátszik talán a fáradtság is, a szorongás, az izgalom. (...) Ellentmondásos érzelmek hatják át: magány, hiányérzet, hitetlenség és valamilyen homályos meggyőződés, hogy ez így van jól.

Nincs mód kitérni a változás elől. Az állandóság gondosan felépített álma csak annyit ér, mint a homokvár a tengerparton. Még a dagályig sem tart ki: szétmállasztja a nap, és reggelre jóformán nyoma sem marad.

A halál legyen ünnepélyes (...). Mint egy születésnap. Ha eljön az időm, úgy szeretnék felszállni a magasba, mint egy rakéta, és aztán csillagfelhőbe burkolva visszahullani, hogy halljam, amint az emberek ámuldozva felmorajlanak: hűűű...

Az utazás egyik előnye, hogy egy idő múltán felismerjük: akárhová menjünk is, az emberek olyan nagyon nem különböznek egymástól.

Fura; mindig azt képzeljük, az ember ágyban hal meg, szerettei körében. Ehelyett inkább úgy történik, hogy az utolsó, felzaklató találkozás, a hirtelen rádöbbenés, a lassított mozgású rettenet ingaként együtt leng a mögöttünk felkelő nappal, bármennyire igyekszünk is, hogy lehagyjuk őket.

A jövendölés arra való, hogy beavassuk magunkat abba, amit már úgyis tudunk. Abba, amitől félünk. Démonok nincsenek, csak archetípusok, amelyek közösek minden civilizációban. A félelem a veszteségtől - a Halál. A félelem a hontalanságtól - a Torony. A félelem a múlékonyságtól - a Szekér.

A főzésben (...) van valami varázslat: a hozzávalók megválasztásában, a keverésben, a reszelésben, az olvasztásban, a töltésben, az ízesítésben, a régi könyvekből merített receptekben, a hagyományos háztartási eszközökben. Itt van például a mozsár, amelyben anyám háziasabb célokra törte meg a tömjént, és fűszereinek, aromáinak bonyolult árnyalatait földhözragadtabb, érzékibb varázslatnak rendelte alá. Engem részben az egész műveletsor mulandósága bűvöl el; mennyi szeretetteljes előkészület, mennyi művészi tudás és tapasztalat szorul egy pillanatokig tartó élvezetbe, amelyet a maga teljességében mindig csak a kevesek méltányolnak.