Joanne Harris

Tudom én: a gyerekek születésüknél fogva vadak. Egy kis gyengédség, felszíni engedelmesség - ez a legtöbb, amit remélhetek. A látszat alatt megmarad a vadság; keményen, ellenségesen, idegenül.

Feledkezz meg magadról, ha képes vagy rá (...). Felejtsd el, ki vagy - ameddig csak kibírod. De egy szép napon, lányom, utolér az igazság. Én tudom.

Milyen gyáva is az ördög! Nem akarja megmutatni az igazi arcát. Nincs egyetlen, tömör lényege - millió darabkára esik szét, s így furakodik be a vérbe, a lélekbe.

A régi szokások nagyon makacsak, és ha az ember egyszer annak szentelte magát, hogy teljesítse mások kívánságait, az inger mindig megmarad.

Hatévesen a gyerek olyan finomságokat is észrevesz, amelyek egy évvel később már felidézhetetlenek. A papírmasé, a cukormáz, a plasztik mögött ő még látja a valódi boszorkányt, az igazi varázslatot.

A statisztikánál sosem lehet tudni: a betegségekhez hasonlóan némelyik évekig bujkál, mielőtt lecsapna, mások úgy rontanak ránk, mint egy felbőszült vízibivaly.

Néha arra gondolok, neked is halnak kellett volna születned. (...) Tökéletesen alkalmas vagy rá: hidegvérű, síkos és ostoba vagy.

Van, aki élete során sosem emeli fel a tekintetét a földről. Mások repülésről álmodnak.

Az anyai szeretet kritikátlan, önzetlen és önfeláldozó, az anyai szeretet mindent megbocsát: a hisztizést, a könnyeket, a közömbösséget, a hálátlanságot vagy a kegyetlenséget is. Az anyai szeretet egy fekete lyuk, ami elnyeli a bírálatot, felment minden vád alól, megbocsátja az istenkáromlást, a lopást és a hazugságot, és még a leggonoszabb cselekedetet is olyasmivé változtatja, ami nem az ő hibája.

Azt mondják, arról írjunk, amit ismerünk, mintha az ember valaha is írhatna arról, amit ismer, mintha az ismeret elengedhetetlen volna, holott a legfontosabb a kívánság.

A világot (...) nem a szerelem, nem is a pénz, hanem a megszállottság mozgatja.

Semminek sincs soha igazán vége. A sors ravaszul törekszik középre, mint egy gombolyagban a szál. Körbe-körbe tekeredik, újra meg újra keresztezi egymást, míg végül csaknem láthatatlanná válik az évek szövevénye alatt.

Ahhoz, hogy a határokat túllépjük, előbb meg kell tanulnunk a szabályokat követni.