Joanne Harris

Az emlékezet teszi, amit tenni szokott: hihető részletekkel tölti ki a hézagokat, miközben a többi a sötétben forog, mint egy fekete gyapjúfonallal megrakott orsó.

Az élet másból sem áll, mint elvarratlan szálakból. És néha a fonalról, ami olyan kétséget kizáróan a labirintus közepébe vezet, kiderül, hogy csak összegubancolódott madzag, és ott maradunk rémülten a sötétben, és egyre jobban eltölt bennünket a meggyőződés, hogy az igazán érdekes események tőlünk egy kőhajításnyira folynak továbbra is, de már nélkülünk.

Az igazság olyan, mint egy hagyma, szövet és bőr egymásra simuló, szorosan illeszkedő rétegei valami körül, ami könnyet csal a szemünkbe.

A rosszfiúk nem mindig viselnek feketét, és az erdőben eltévedt kislány néha méltó ellenfele a nagy és elvetemült farkasnak.

Amit négyévesen készpénznek veszünk, azt kegyetlenül ragadják el tőlünk hétéves korunkban.

Kevés olyan haláleset van, amitől kevesebbek leszünk. A saját törzsünkön belüli veszteségeket leszámítva a többség közönyön kívül semmit sem érez egy idegen halálakor. Drogpénz miatt leszúrt tinédzserek, otthonukban halálra fagyott nyugdíjasok, éhínség, háború vagy betegség áldozatai; sokan színleljük, mintha ez megrázna minket, mert mások ezt várják tőlünk, de titkon felmerül bennünk, hogy minek ez a nagy felhajtás?

Ahogy öregszünk, az érzelmi kapacitásunk exponenciálisan nő.

Éjfél után, amikor Isten egy kozmikus viccnek tűnik, és senki sem figyel senkire, nincs-e mindannyiunknak szüksége valakire, akit megérinthetünk?

A halál egy mámorító koktél, ami egy adag bánatból és két adag megkönnyebbülésből tevődik össze.

Amikor bekövetkezik az élet egyik rettenetes csapása - egy szülő halála, egy kapcsolat vége, egy pozitív laboreredmény, egy elmarasztaló ítélet, vagy amikor lelépünk egy épület magasából a semmibe -, szédülés, szinte eufória fog el bennünket, mintha elvágnák a szálat, ami a reményeinkhez köt, és egy pillanatra a szabadulás lendületétől hajtva egy másik irányba pattannánk.

Néha egy zajos teremben is meg lehet hallani egyetlen hangot, néha egyetlen szót is, ami úgy kopog a zaj falán, mint egy lehangolódott hegedű egy zenekarban.

Az élet és az ellentéte közötti különbség olyan apró is lehet, mint egy vérrög, olyan jelentéktelen, mint egy légbuborék. A test végtére is egy gép. (...) Minél nagyobb számú mozgó alkatrésze van, annál nagyobb az esély, hogy valamelyik elromlik. És a testnek temérdek mozgó alkatrésze van.

A kapcsolattartásunkhoz hozzátartoznak az ikonok és az avatárok. Mint a középkorban a pajzsokon lévő minták, védelemként szolgálnak, és azt az önmagunkról alkotott képet mutatják, amelyet a világ felé tárunk.

Nincs kivétel. Mindenki hazudik. Úgy színezi ki az igazságot, hogy célszerű legyen: a horgásztól kezdve, aki eltúlozza a - szökött - ponty méretét, a politikai memoárig, ami a csekély tapasztalatot a történelem aranyává változtatja át.

Egy kő is lavinát indíthat el. Egy szó olykor ugyanezt teheti. És a hazugság lavinává válhat, elsöpörhet minden útjába kerülőt; bömbölve, lehengerelve, mindent agyonnyomva száguld, a nyomában átformálódik a világ, és az életünk menete más lesz.