Joanne Harris

Az evés ártalmatlan külsőt kölcsönöz az embernek.

Senki sem lép tovább. Mindössze annyiról van szó, hogy forog tovább a kerék, és a lendület illúzióját kelti. A belsejében valamennyien patkányok vagyunk, és egyre nagyobb kétségbeeséssel futunk a festett, kék láthatár felé, ami egy lépésnyivel sincs közelebb.

A múltnak sosincs vége. Magunk mögött vonszoljuk mindenhova, mint egy kóbor kutya a farkára kötött konzervdobozt. És ha megpróbáljuk magunk mögött hagyni, annál nagyobb zajt csap.

Egy féligazság ezer hazugságot takar.

A szerelem alattomos állat, amely természeténél fogva alakváltoztatásra képes; a szegényből egy napra királyt varázsol, a legszeszélyesebből a szilárdság példaképét faragja, mankó a gyöngének, pajzs a gyávának, legalábbis addig, míg a bizsergés el nem múlik.

A fikció milliónyi apró igazságból épült üvegtorony, a homokszemcséket összeolvasztják, hogy egyetlen, csillogó hazugságot alkossanak.

Amit akarsz és amire szükséged van, az a kettő nem szükségképpen ugyanaz.

Mindenki bűnös valamiben (...). De néha könnyebb olyasmit bevallani, amit nem követtünk el, mint szembenézni az igazsággal.

A türelem is játék, a képességeké és a kitartásé. (...) Mellesleg, ha egy játékban magunk ellen játszunk, nevezhetünk-e bárkit is vesztesnek?

Egy átlagos élet alatt kapott dicséretek hetven százalékát ötéves kor alatt kapjuk. Ötévesen minden, egy falat étel megrágása és lenyelése, a felöltözés, a színes ceruzával készített rajz óriási tetszésnyilvánítást arat.

Az életben a győzelem eufóriájáért a végén mindig fizetni kell: betegséggel és szenvedéssel.

A gyilkosság áldozatot, tettest, tanút, gyanúsítottat, egyszóval mindenkit számtalan váratlan módon változtat meg. Egy "trójai" vírusprogram, ami megfertőzi a lelket, kapcsolatokat szakít meg, emlékeket hamisít meg, vagy még rosszabbat tesz velünk.

Ami igazán számít (...), az nem annyira a tudás, mint a vágy.

A szeretet olyan, mint a hó: mérhetetlenül sok szó van, mind kivételes és lefordíthatatlan.

A jó és a rossz közötti határvonal úgy elmosódik, hogy a kettő szinte megkülönböztethetetlen, és csak jóval azután vesszük észre, hogy egyáltalán létezik, ha már átléptünk rajta.