Hankiss Elemér

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha valami érthető, akkor az egyben azt is jelenti, hogy ennek a valaminek van valami értelme. Ez azonban nem mindig van így.

Alapvető és összetett szerepe lehet az oka annak, hogy az otthon elvesztése, háborúban, földrengéskor vagy családi válságok következtében, az emberi élet egyik legnagyobb traumája. Otthonát elvesztve az ember hirtelen újra lecsupaszkodik, törékennyé s védtelenné válik egy idegen világban.

Nem (...) elegendő az, hogy az ember barlangokat keresett a maga számára, vagy erős falakból építette fel házát és városát. Otthonát a mágia, a rituálék, a mítoszok, vallások - szimbólumok és szimbólumrendszerek - segítségével is oltalmaznia kellett egy veszélyekkel teli, idegen világban.

A kultúra nem luxus, hanem élet-halál kérdése. Az emberiség elveszett volna, ha nem lett volna képes szimbólumok bonyolult rendszereivel körbevenni és megvédeni önmagát.

Az embereknek nemcsak a fizikai, hanem a lelki, pszichikai, spirituális túlélésért is küzdeniük kellett, és úgy küzdöttek, hogy körülvették magukat szimbólumokkal, szimbólumrendszerekkel. E szimbolikus védőpajzsok fontosságát nem lehet túlbecsülni.

Ma már tudjuk, hogy törekvéseink az egyre nagyobb biztonságra és az egyre nagyobb kényelemre a pusztítás és a pusztulás veszélyét is magában rejti. Ma már tudjuk, hogy megvan a hatalmunk rá, s talán még a hajlamunk s felelőtlenségünk is arra, hogy megsemmisítsük önmagunkat.

Az embernek nem pusztán a természettel, hanem a maga alkotta társadalom problémáival és az önnön lelkében lévő ismeretlen erőkkel is meg kellett küzdenie.

Szükség van a félelem és a szenvedés jelzéseire ahhoz, hogy elkerüljük a veszélyeket. De miért olyan elviselhetetlenül erősek és mindenütt jelenvalók ezek a figyelmeztető szignálok?

Ha teljes harmóniában élnénk ezzel a világgal, ha nem ütköznénk állandóan bele ennek a világnak az éleibe és szögleteibe, ha nem lennénk kitéve életünk minden pontján veszélyes és romboló erők támadásának, akkor ez a világ és ez az élet elvileg szenvedések és fájdalmak nélküli világ lehetne.

Az élettelen tárgyak - sziklák, kövek, dombok, porszemek - tartósabbak, mint mi vagyunk, igaz, csiszolódnak, kopnak, felőrlődnek, átalakulnak, jobban beleillenek ebbe az univerzumba, mint mi.

Az idővel minden kísérletünk kudarcot vallott. Mindössze arra vagyunk képesek, hogy mérjük, de kilépni nem tudunk belőle. S kiváltképpen: nem tudjuk megállítani vagy visszafordítani.

A legegyszerűbb, de ugyanakkor egyik legkeményebb bizonyítéka annak, hogy nem illünk vagy legalábbis nem teljesen illünk bele ebbe a világba, az a tény, hogy meg kell halnunk. Vagy másképpen megfogalmazva, hogy minden erőfeszítésünk ellenére az időt nem sikerült leigáznunk, ellenőrzésünk alá vonnunk.

Többé-kevésbé indannyian alvajáróként élünk ebben a világban. Gyermeki naivitással és nemtörődömséggel tengünk-lengünk itt, és nem vesszük tudomásul, vagy nem merjük bevallani magunknak, hogy egy veszélyekkel teli világban élünk, amelyben nagyon könnyű megsérülni vagy akár elpusztulni. Hajlamosak vagyunk nem tudomásul venni azt, hogy olyan világban élünk, amely csak bizonyos, nem túl nagy mértékben kompatibilis a mi alkatunkkal, szükségleteinkkel és vágyainkkal.

A lét élettelen és élő formája között a kapcsolat ellentmondásos. Kompatibilitásuk, összeillésük részleges, töredékes. A fizikai világ lehetővé teszi az életet, de korlátozza s pusztítja is. Élethalálharcot kell vívnia a létért ebben a világban.

Mondhatnánk azt, hogy mi valami mást értünk boldogságon, mint amit az ért rajta, aki megteremtett minket, és azért nem találjuk igazán a helyünket ebben a világban, ezért nem illünk össze a világgal, ezért vagyunk, csúnya idegen szót használva, inkompatibilisek a világgal.