Hankiss Elemér

A szépségben a világmindenség végső eszméi, plátói ideái villannak fel, és mi megrettenünk démoni erejük láttán.

A szépség szorosan összefügg az egyetemes lét félelmetes mélységeivel; vagy mondjuk úgy, hogy a nemléttel, egy idegen világ rettenetével.

A rettenet és a szépség egymásba villódzása valószínűleg ott van minden műalkotásban, még akkor is, ha ezt többnyire nem vesszük tudomásul, és ha ez a kettősség nem minden műfajban és nem minden kor műalkotásaiban van ugyanilyen erővel jelen. Erős és nyilvánvaló a tragédiákban és a komédiákban.

Szeretjük az illatokat. Gyönyörködünk bennük. Az élet minden bizonnyal sivárabb lenne nélkülük. De önmagukban, természetes állapotukban szerény szerepet játszanak az életünkben. Amikor azonban illatszerekké, parfümökké alakulnak át, egyszeriben varázserővel töltődnek föl.

A Hiúság Vására nem hiábavalóságok, frivol és triviális dolgok vására. Mert hiúságaink halálosan komolyak. Olyannyira, hogy Vanitatum vanitas helyett inkább azt kellene mondanunk, hogy Vanitatum gravitas; hiábavalóságaink fontossága és komolysága.

Csak az az ember lehet szabad, akinek van bátorsága arra, hogy hiteles választások során át maga teremtse meg a maga világát. Aki nem vállalkozik erre, vagy kudarcot vall, azt leigázzák a mindennapi élet rutinjai.

A zene (...) szinte kínálja magát arra, hogy egy idegen világbeli emberi lét szimbólumát lássuk benne. A csend nemlétéből emelkedik föl, és - miután belerajzolta fénylő íveit és arabeszkjeit az univerzum sötétségébe - visszamerül újra a nemlétbe, a csendbe. Rezignáltan vagy kétségbeesve, egy sóhajjal, hangosan ujjongva vagy keserűen protestálva.

A giccs valószínűleg azért marad kívül az igazi művészet birodalmán, mert mindent elkövet annak érdekében, hogy százszázalékosan csak szép legyen.

Teremteni valamit a semmiből, csillagképeket építeni szimbólumokból, talán a semmiből, fölépíteni a szabadság, az értelem és a méltóság világát egy néma és üres univerzumban: ez, úgy hiszem, emberhez méltó munka volt. Igazi emberi kaland volt.

A halál abszurditása, a halál tökéletes értelmetlensége csak akkor győzhető le, ha van valami az ember létezésén túl. Valami, ami az egyéni élet elkerülhetetlen végessége, megtörése, megsemmisülése ellenére is értelmessé teszi ezt az életet. Egy tágabb keret, amelyen belül értelme, célja, feladata, haszna van a véges emberi életnek.

Az emberi értelem egyik legfőbb képessége és funkciója mindenkor az volt, és különösen vonatkozik ez a tudományos értelemre, hogy feltárja a természetes folyamatok mögött rejlő ok-okozati összefüggéseket, és ennek segítségével előre jelezzen jövőbeli eseményeket.

Az élet megsemmisítésének a vágya, illetve a halál és rombolás ösztöne egyidejű az élet és szeretet ösztönével. E két princípium közötti küzdelem nemcsak az örök emberi dráma középpontja, hanem egyben az emberi civilizáció kibontakozásának legfőbb hajtóereje is.

Az adott világban minden oldalról szenvedés fenyeget minket: a testünkből, a külső világból és végül a más emberekkel való kapcsolatainkból is. S nem utolsó sorban önnön pszichénkből, amelyben a bűntudat az egyik legkegyetlenebb hóhérunk.

A bűntudat megbénítja az embert, csökkenti ellenálló képességét, védtelenebbé teszi az elnyomással szemben.

Nagy a kísértése annak, hogy az ember feladja azt a harcot, amelyet a benne levő isteni lényeg megvalósításáért folytat; annál is inkább, mert túlontúl könnyű kudarcot vallani.