Hankiss Elemér

A játék nincs mindenütt jelen a világban. Nincs, mint valami éltető só, feloldva és feloldódva a világ anyagában. Épp ellenkezőleg: alig-alig fér össze a világgal. Egyedülálló és különleges a világban. Ütközik a világgal. Ellenpólusa annak a "nem emberi világnak", annak a világnak, amelyben élünk, s amelyet "idegen világnak" nevezünk.

Bizonyos országokban a hóhér ellen a kivégzés után gyorsított bírói eljárás során vádat emeltek emberölésért, majd pedig felmentették. Ha van vagy volt ilyen gyakorlat, jól jellemzi az említett kettősséget: azt, hogy ha a társadalom érdekei úgy kívánják, el lehet venni valaki életét, az emberi élet azonban abszolút érték, elpusztítása bűn, s ezt a bűnt valahogy fel kell oldani. Ugyanezt példázza az a gyakorlat azokban az amerikai szövetségi államokban, ahol méreggel végzik ki a halálraítélteket, hogy nem egy, hanem három alkalmazott kezében van injekciós tű, kettőben semleges folyadék van, egyben méreg, és senki sem tudja, hogy melyik kezében van a méreggel teli tű.

Az élet célja az, hogy élhessek. Hogy életben maradhassak. De miért cél ez? Mert élni jó, élni kellemes? Vagyis a kellemesség állapota a cél? Vagy azért akarok életben maradni, mert meghalni vagy nem létezni rossz? Vagyis az élet célja a fájdalom és a szenvedés elkerülése? Vagy azért akarok életben maradni, hogy megismerjem a világot? De miért fontos az, miért cél az, hogy egy halandó lény megismerje a világot? Van valami tágabb keret, amelyen belül ez a megismerés fontossá, értelmes céllá válik?

Az ember (...) bűnössé válik az által, hogy nem tudja igazán és teljesen megvalósítani e lehetőségeit; a maga szabadságát. Ő az egyetlen élőlény a világon, aki a nyelv, a beszéd birtokában van, amelynek segítségével ki tudja magát szabadítani "az adott helyzet rabságából"; de ez nem feltétlen sikerül neki. Szabad lény az által, hogy képes rákérdezni a világra; de lehet, hogy rossz kérdéseket tesz fel. Szabad lény az által, hogy képes a dolgokat mérlegelni, és képes dönteni; de nem feltétlenül van meg a bátorsága arra, hogy valódi és igazi döntéseket hozzon. Szabad lény annyiban, amennyiben képes az adott világon túl más világokat teremteni; de hiányozhat a teremtéshez szükséges ihlete és akaratereje. Szabad lény annyiban, amennyiben képes ellentmondani önmagának és önmaga lényegbeli természetének; de rabjául is eshet ösztöneinek és természetének.

A modern emberiség óriási hasznot húzott a tudományok diadalmas előrehaladásából. A modern világ kényelme a tudomány eredményeire épül. Mindannyian haszonélvezői vagyunk. De ennek ellenére még mindig ragaszkodunk hajdani illúzióinkhoz, ha illúziók voltak, és képtelenek vagyunk elfogadni a tudományoknak azt az üzenetét, hogy nem vagyunk itthon ebben a világmindenségben. Hogy a világmindenséget nem nekünk szánták, és egyáltalában senkinek és semminek sem szánták.

A civilizáció is "mesterséges" világ, "képződmény", védőburok, amelyet álmokból és mítoszokból, gondolatokból és tudásból, értékekből és hitekből, tapasztalatokból és elképzelésekből szőtt az emberiség, és amellyel körülvette magát, hogy védekezzék egy idegen világ veszélyeivel, félelmeivel és szorongásaival szemben. Egy olyan világgal szemben, amelyben nemcsak fizikai túlélésért, hanem reményért és szabadságért, harmóniáért és az élet értelméért is küzdeni kell. És lehet.

Az emberfeletti lét intenzitását és önnön létünk semmiségét éljük át a szépség vakító fényében. Hasonlóképpen azt is mondhatnánk, hogy valami végső és örök harmónia lobban fel a szépségben, harmónia, amely hirtelen rádöbbent saját világunk nyomorúságára és létünk fájó mulandóságára.

A korai egyházatyák többsége meg volt győződve arról, hogy az embernek nincs oka nevetni, és nincs mentsége arra, ha tréfálkozik. A siralom völgyében élve, az eredendő bűn árnyékában, a sírás és a gyász sokkal inkább illik az emberhez, mint a nevetés és a viháncolás.

Ahelyett, hogy folyton-folyvást lázasan csinálunk valamit, hagyni kellene, hogy a dolgok történjenek a világgal és velünk. Be kellene engednünk az életünkbe a véletlent és a szabadságot, s hagyni a világot, hogy teremtse önmagát. Meg kellene tanulnunk újra egyszerűen csak lenni, létezni. Tanulnunk kellene a játszó gyerek mély áhítatából és békességéből.

A világot játszva és táncolva teremtő Isten képe az ember mitikus képzeletének alkotása. Ennek ellenére lehetséges, hogy a világmindenség valamilyen fontos tulajdonságára utal. Az univerzum örök és hűvös közönyösségére például. Vagy arra a nemes harmóniára, amely az élet görcsein s gyötrelmein túl létünk mélyén ragyog. Lehet, hogy azt a földöntúli szabadságot és derűt villantja föl, amelyre annyira vágyunk, s amely olyannyira hiányzik mindennapi életünkből. Lehet, az az üzenet rejlik benne, hogy csak akkor érhetjük el, s élhetjük át ezt a szabadságot, ha ki tudunk kapcsolódni a túlélésért és a hatalomért folyó gyilkos küzdelemből.

Időnként ki kell ugranunk a kauzalitás börtönéből, mely szigorúan meghatározza mindennapi életünket. És a játék lehetővé teszi, anélkül, hogy túl sokat kockáztatnánk. A játék "mintha", és így azok a veszteségek, amelyeket itt szenvedünk el, nem maradandó hatásúak. És még a játékon belül is óvatosak vagyunk, és igyekszünk a kockázatot a minimálisra csökkenteni. Ritkán kockáztatjuk a jó szerencsénket azzal, hogy arany svájci óránkat dobáljuk fel a levegőbe, és próbáljuk elkapni. A túl magas kockázat elrontaná a játék örömét. Egy-egy cseresznyeszemnek lehet erre a célra éppen megfelelő a piaci értéke.

Az emberi lény terhesnek érzi azt, hogy állandóan okok és okozatok szigorú rácsrendszerén belül kell léteznie. Időnként vágyat érezhet arra, hogy kitörjön ebből a merev rendszerből, hogy egy pillanatra átlépjen a szabadság birodalmába vagy legalábbis egy olyan világba, ahol mindennapjainak ok és okozati rendszere nem működik.